Meghalni könnyű, élni nehéz.
Válaszd az életet!
Az ember élete, minden ember élete „félresiklik” valahol. Mindenki elköveti azt a hibát, „hibát”, hogy önfeledten kienged, nem tesz semmit, jól érzi magát, lényegében csak van. Létezik. Végül is erről szólna az élet, nem? Erről kellene szólnia… Ha úgy tetszik, az ember ilyenkor semmittesz. Lehet ez szórakozás, pihenés, játék, sport, akármi. Akármi, ami nem kötelesség. Vagyis nem azok a dolgok, amelyeket az ember Egója előír, megszab neki nap mint nap.
Az Egó azonban kegyetlen. Nem hagyja magát, s nem hagy téged sem. Az „üres”, ám önfeledt, ha úgy tetszik boldog percekért, napokért, évekért kemény büntetéssel fizet. Lelkiismeret furdalással, önváddal. Folyamatosan rágja a füled, motoszkál az agyadban, vádol, támad azért, mert lazítani mertél, kiengedni próbáltál, jól érezted magad, s addig sem haladtál az úton. Az úton, amelyet ő szabott meg, ő írt elő neked. A folyamatos büntetés, az állandó vád mellett arra hajt, hogy hozd be a lemaradást. Átkoz, hogy még mindig nem értél el „arra” a szintre, nem vagy még az, akinek lenned kellene, nincs meg még ez meg az a kötelezően előírt kelléked, tárgyad, ami szerinte szükséges az élethez. Tehát nem vagy még a megfelelő szinten, jelentsen ez bármit is. Mert ugye mindenkinek más a megfelelő, s ha már eléred, mindig lesz egy újabb, amit az Egód miatt el kell érned.
Nem vagy még valaki, s ha nem vagy még valaki, akkor szerinte egy senki vagy. Nincs még ennyi meg annyi pénzed, pénzért megvásárolható kacatod, felnőtt játékod. Pedig józan ésszel belátható, hogy ha lenne pénzed, elég pénzed, sok pénzed egy idő után még több kellene. Nem lenne megállás akkor sem… Ha lenne nagyobb házad, akkor is kellene egy másik, mondjuk egy nyaraló, mert másnak van. Ha másnak van, akkor te is megérdemled. Ha lenne elég vagyonod, az Egónak még többre lenne „szüksége”. Nem az kevés, amid van, hanem az Egód akar mindig többet és többet. Sosincs megállás, s sosem lesz megállás. Hajt előre, miközben kínoz és vádol. A végén pedig teljesen szétzilál. Végül teljesen megmérgez, s önmagad ellen fordít.
Hisz nincs olyan ember, nem is lesz, akinek az élete percről-percre tökéletes. Akinek minden perce előre megtervezett, aki nem lazít sosem. Aki nem „vesztegeti” az időt sosem. Mivel nem robotok vagyunk, hanem emberek.
De nézzük az elvesztegetett időt. Amit az Egód be akar hozni, amiért úgy hajt előre, hogy állandó stressz mellett még pihenni is alig hagy téged. Szóval ezt az időt nagyon nehéz, szinte lehetetlen behozni. Vagyis kialakul egy olyan helyzet, egy játszma amit nehezen nyerhetsz meg. S azért, hogy az Egód megnyugtasd, kockázatos dolgokba vágsz bele, olyan dolgokba, amin előbb-utóbb veszíteni fogsz. Olyan dolgokba, amit nem is akarsz igazán. S ha jön a törvényszerű vereség, veszteség, Ő ismét kegyetlenül megbüntet. A nem várt fejlemény miatt ismét kétes helyzetekbe kever, ahol előbb-utóbb megint veszítesz majd. Persze jön az újabb büntetés. Egy idő után nem tudsz aludni, mert folyton agyalsz. Gondolatokkal bombáz, sanyargat. Folyamatosan támad a múlttal, mantrázza a hibáid. A „mi lett volna, ha másképp cselekszel/döntesz” a legkínzóbb az ostorcsapásai közül. Egészen addig megy ez, amíg már nem látsz kiutat (klasszikus példája ennek az ördögi körnek bármilyen szerencsejáték). Szóval amikor már nem látsz kiutat, a legszívesebben újrakezdenéd az egészet. Az elejéről, vagy mondhatjuk azt is, hogy „visszatöltenéd”, mint egy számítógépes játékot, amikor már annyit hibáztál, hogy nincs esélyed a győzelemre. Az Egód addig nem hagy békén, addig mardos önváddal, addig mérgez lelkiismeret furdalással, amíg végül feladod. És… Tudjuk mit jelent a játék vége…
Na erre a szintre nem szabad eljutni!!!
De mégis hol van ebből kiút? Mit tehetünk ellene? Hogyan kellene élned, élnünk, hogy megfelelj az Egódnak? Pont ez az. Maga a kérdés rossz, rosszul van feltéve. A helyes kérdés az, hogy meg kell-e egyáltalán felelned neki? Áltathatjuk magunkat azzal, hogy nem is fontos amit mond. Hogy az élet működik azok nélkül a dolgok nélkül, amelyeket Ő fontosnak tart. Hazudhatunk magunknak minden nap, de Őt átverni nem tudjuk. Nem lehet. Mindig ott lesz velünk, bennünk. Lehet halandzsázni neki arról, hogy a pénz nem boldogít, s el is hiheted ezt, de ő lesz mindig a „DE” a mondat végén. Aki mindig minden gondolatodhoz, saját, önmagad boldogító gondolatodhoz hozzáteszi a magáét. A maga kis mérgező, cinikus, lelket mételyező megjegyzését. Elmondhatod magadnak ezerszer is, hogy számodra mi a fontos, az igazán fontos az életben, de ő rámutat arra, hogy ez valójában csak önámítás, s a képedbe vigyorogva közli veled mekkora vesztes vagy valójában. A szemedbe mondja, hogy csak egy szánalmas, gyáva kis féreg vagy.
Tehát mindenképp védekezni kell ellene. De hogyan lehet védekezni ellene? A negatív gondolatok, vádak, az önsanyargatás, az önostorozás, az önvád, a lelki pusztítás, a saját lelked pusztítása ellen?
Azzal, hogy kikapcsolod az Egód. Legyőzöd Őt.
Meg kell ezt tenned azért, hogy ne juss el arra a szintre, hogy megforduljon a fejedben „AZ” a gondolat. Ne juss el odáig, hogy el kelljen hessegetni AZT a gondolatot! Mert ha már egyszer megjelent, vissza fog térni. Akkor, amikor éppen mélyen vagy, amikor éppen hibázol. S előbb-utóbb mindenki hibázik. Nem szabad tehát, hogy eszedbe jusson AZ, mert mi lesz, ha egyszer nem leszel elég erős ahhoz, hogy elkergesd?
Mikor jelenik meg ez a gondolat először? Amikor a peronon eléd befutó vonat láttán eszedbe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne megnézni mi is van ott lent? Nem feltétlenül. Nem kell rögtön egy ilyen, vagy ehhez hasonló direkt gondolatra jutni ebben a témában. Elég annyi, hogy amikor látod a vonatot feltűnni, sokkal hátrébb lépsz, mint mások, minél messzebb, nehogy véletlenül elveszítsd az egyensúlyod, s a sínekre ess. Biztos, hogy ilyenkor csak a félelem hajt? Vagy amikor nem mersz bizonyos magasságokba felmászni, nem mersz bizonyos emeleteken szobát kivenni, aludni, vagy általában bizonyos magasságokban perceket eltölteni, létezni, mert félsz, hogy leeshetsz, kieshetsz az ablakon? Biztos, hogy csak félsz? Biztos, hogy ez az első gondolatod? S ez nem csupán egy korábbira adott reakció, reagálás? Egy mélyről jövő, szinte nem is tudatosuló gondolatra adott válasz? Ürességet, bántóan mély űrt érzel néha magadban? S attól félsz, hogy a szervezeted nem működik, hogy éppen feladja? Ezért szinte folyamatosan, megrögzötten meg akarsz győződni arról, hogy még mindig működik-e? Hogy még mindig jól működik-e? S már aludni sem mersz, mert attól tartasz, hogy nem lesz holnap? Ekkor már a felszín alatt ott van AZ a gondolat...
Ezeknek a félelmeknek már lehet a gyökere maga az elmúlásvágy (ha úgy tetszik újrakezdés, „visszatöltés”), mint az Egód által kiszabott büntetés gondolata. S a fenti félelmek, végső soron az elmúlástól való félelem a valódi éned élni akarása. A valódi éned ezekkel ösztönöz arra, hogy akarj élni. Akarj hibázni, s akarj szembeszállni az Egóddal. Harcba hív ellene.
Ez a megoldás. De ez életed legnehezebb harca lesz. Egy a lényeg, akard megnyerni ezt a harcot!
Miért is nehéz mindez?
Mert az ember alapvetően örök boldogtalanságra kárhoztatott lény. Mert az intelligenciája révén tudatában van saját elmúlásának. Tudja, hogy egyszer vége lesz földi pályafutásának, de nem tudja mikor, nem tudja, mennyi ideje van hátra. Nem tudja, hogy képes-e befejezni mindazt, amit akar, vagy amit az Egója rá kényszerít. S a modern világban azt is tudja, hogy lényegében bármikor vége lehet. Éppen ezért sok ember szinte állandó félelemben él. Ez a tudat minden percét átjárja, minden öröme felett ott tornyosul, mint egy sötét felleg, amely szinte személyre szabottan mindig csak felette takarja ki a napot. Az Egó az oka ennek az állandó félelemnek, az ő árnyai mérgezik az életet. Az elvesztegetettnek gondolt percekért büntet, azért is büntet, hogy az időd nem úgy töltöd, s nem azzal töltöd, amivel szerinte kellene. Van olyan, aki mesterségesen elnyomja, próbálja elnyomni ezt, alkohollal, droggal, gyógyszerrel tompítja a kellemetlen hangokat. Ez a rosszabbik válasz. Neked józanul kell szembeszállnod vele, s legyőzni Őt. Legyőzni önmagad.
Válaszd az életet!
