Lehet jobb Magyarország?

      Közhely, hogy a legjobb történeteket az élet írja, de az idei tavasz BL történései meseszerűek voltak. Ha az Amerikai Egyesült Államokban legalább fele akkora népszerűségnek örvendene a mi focink, mint mondjuk az NFL, akkor máris készülne a forgatókönyv Hollywoodban a Chelsea meneteléséről. Minden bizonnyal már leszerződtették volna mondjuk Cliwe Owent Terry, Bruce Willist Di Matteo, Will Smith-t pedig Drogba szerepére. A babaarcú, "tékozló fiú" Torres bőrébe pedig egy 30 évvel megfiatalított Kevin Costner bújhatna. 
      Hogy miért is volt mesébe illő ez a szezon? Több szempontból is. Először is a nemzetközi futballsajtó, s úgy általában a közvélemény címvédést várt. Mert ugye ki védené, védhetné meg a címét a sorozat (BL) történetében először, ha nem a mostani Barcelona?
      Ezt a csapatot az utóbbi évek győztesei közül talán a legesélyesebbnek tartották a sosem látott címvédésre. Aztán ott volt mellette a nagy rivális Real Madrid. Az a csapat, amely 100 ponttal lett bajnok, amely 100-nál több gólt rúgott, amelynek támogatói évek óta próbálják a csapatot visszajuttatni a klubfutball csúcsára. Csak éppen eddig mindig volt egy náluk jobb csapat, amely évek óta a legfontosabb pillanatokban megállította a madridi hengert.
      Egyszóval az idei szezonban senki sem várta a londoni kékeket az élre. Nem voltak esélyesek. Főleg annak a teljesítménynek tükrében, amelyet a bajnokságban mutattak.
Erre tavasszal megváltozott valami. A Napoli az első meccsen elintézhette volna a továbbjutást. A 3:1-es vereség a kékekre nézve volt hízelgő. Ezek után a visszavágóra megérkezett Di Matteo, s a londoniak valahogy feltámadtak, a hosszabbításban pedig tovább erőlködték, tovább szenvedték, tovább brusztolták magukat. Ebben a meccsben benne volt a nagy öregek, a nagy generáció minden rutinja, s Di Matteo nagyszerű pedagógiája. Az új edző képes volt motiválni túlfizetett sztárjait, képes volt belőlük igazi csapatot formálni, képes volt meggyőzni őket, hogy veszett helyzetből is van visszatérés. Képes volt elhitetni velük, hogy idén sikerülhet. Ettől a meccstől kezdve megfordult minden. A játékosok elhitték, hogy van, lehet keresnivalójuk a BL-ben. A Benfica elleni párharcot lehozták rutinból, s lendületből.
      Jött a nagy ellenfél, a nagy rivális Barcelona. A nagy sztárok még emlékeztek a korábbi évek párharcaira, az elbukott BL-elődöntőre, így alázatból, küzdeni tudásból, győzni akarásból jelesre vizsgáztak. A "fiatalok", az újak pedig vérszemet kaptak, hisz kik ellen lehet megmutatni kik is vagyunk, ha nem a "világ legjobb(nak elkönyvelt) csapata" ellen?
Természetesen nem a Chelsea volt az esélyes. Majd mindenki álomdöntőt várt.
De közbeszólt a sors. A sors, amely az utóbbi 10 évben annyiszor kibabrált a Chelsea-vel. Hol a szerencse (Monaco), hol egy fűcsomó (MU), hol egy bíró (Barcelona) képében. A "sors" nem hagyta, hogy Abramovic összevásárolt, milliárdos csapata felérjen a csúcsra.
Viszont a Nagy Forgatókönyvíró most megfogta a kiöregedő félben lévő "hollywoodi sztárok" kezét, s azt mondta nekik: ha igazán akarjátok, ha mindent megtesztek érte, rajtam nem fog múlni.
Nem is múlt: kapufák tömkelege a Barca ellen, Messi tizenegyese, az emberhátrány kihúzása.
Még azt is elviselte a csapat, hogy Terry nem bírt az idegeivel. Az pedig, hogy a mindent eldöntő gólt a szezonban addig láthatatlan Torres szerezte, megelőlegezte a meseszerű befejezést. Ezt az idényt már nem nyerhette más, csak a Chelsea. Aki valaha látott már életében amerikai, végletekig szentimentális sportfilmet, tudta ezt.
      Persze ott volt még a Bayern, az a Bayern, amely igen jó játékkal, a német foci legszebb hagyományaira támaszkodva ismét "belopta" magát a döntőbe. Hozzá kell tenni, hogy teljesen megérdemelten. Az utolsó meccs sem volt sétagalopp. A hazai pálya előnyére támaszkodva a bajorok szinte végig uralták a mérkőzést, támadtak, próbáltak gólt szerezni. A londoniak ezzel szemben azt tették, amivel bejutottak a döntőbe. Tíz körömmel védekezték, amolyan olaszosan visszaálltak, csúsztak-másztak. Biztonsági játékot játszottak. Erre majdnem ráfizettek, hisz Müller tipikusan bajor góljával eldőlni látszott a döntő. Még Heynckes is azt hitte, már megnyerte a meccset. Azonban jött Drogba. Drogba, akit nem lehet eléggé dícsérni a győzni akarása, küzdeni tudása miatt. Még akkor is, ha többet nem engedik a saját tizenhatosa közelébe.:) A fejesgólja hosszabbítást jelentett. Megint visszajött a Chelsea. Mint ebben a szezonban már oly sokszor. A hosszabbításban a bajorok persze eldönthettek volna mindent, de ami az egyik oldalon pozitív irányban Drogba volt, a másik csapatnál negatívba hajolva Robben. Robben, akinek az idény végén nem ment. Aki ennek ellenére sokat vállalt magára. Persze van ilyen. Van olyan, hogy egy sztárnak egyszerűen semmi sem jön össze. Ami máskor működik, az csődöt mond. A döntő tényező Robben volt. Robben, aki még mindig nem nőtt fel. Aki nem tud igazi csapatember lenni. Aki bár nagyszerű játékos, de önző és nagyképű. Drogba alázata, küzdeni tudása, s Robben hozzáállása és formája döntötte el a párharcot. A ráadásban már sok érdemleges történés nem fordult elő, hacsak az nem, hogy a Chelsea elkezdett focizni, az első 15 percben megmutatta, hogy mit is tud, ha akar előre is játszani. Jöttek a tizenegyesek. Nagy kedvencem, Olic kihagyta, majd jött a szezonban már oly sokszor közbeszóló kapufa, s végül Drogba. Aki úgy lőtte be a mindent eldöntő, a csúcsra vezető büntetőt, mintha edzésen lett volna a tartalék csapat pályáján.
      A sors így akarta. A sors, amely nem hagyta éveken keresztül a milliárdos, állandó esélyes, agyon sztárolt Chelsea-t a csúcsra jutni, megtette ezt az alázatos, küzdőszellemből, akarásból csillagos ötösre vizsgázó, háttéremberekkel, vízhordókkal teletűzdelt (Cahill, Bosingwa, Luiz, Bertrand, Mata) igazi CSAPATTAL.
      Ezért szereti annyi ember a focit.