A mai napon Schmitt Pál, az ország első embere lemondott.

Külön minősítő jelleggel bírt az a fajta, óvodásokat idéző mentalitás, mondhatni antistílusgyakorlat, amivel mindezt az ellenzék tudomásul vette. Bemutatták, hogyan nem szabad viselkedni a parlamentben. Az ország első emberének monológját ugyanis bekiabálások, s duruzsolás kísérte. Ráadásul bizonyos ellenzéki politikusoknak leginkább az fájt, hogy maga a gesztus nem az ő szónoklataik után történt meg.

Ma Schmitt Pál megtette azt, amit egy sportembernek meg kell tennie, ha legyőzik.
Elismerte a vereségét, s emelt fővel távozott. A gesztus önmagában ér annyit, hogy külön, az előzményektől függetlenül foglalkozzunk vele.

Miért is? Mert az újkori magyar demokrácia történetében, a rendszerváltás óta még nem volt vezető politikus,aki erkölcsi bukását követően ezt megtette volna. Lehetne sorolni azokat a helyzeteket, s személyeket, amikor egy lemondás az adott helyzetbe gond nélkül belefért volna. Lemondás, amely lényegében legalább utolsó mozzanatként pozitív színben tűntetné fel a vétkes, bűnös, elővigyázatlan, s lebukott politikust. Azonban eddig mindenki ragaszkodott a székéhez, mintha az élete múlna rajta. Annak ellenére, hogy megélhetési politikusunk már közröhej és közutálat tárgyává vált.
Következmények nélküli ország. Ezt a jelzőt lehetett hallani gyakorlatilag 1990 óta. Olyan ország, ahol bizonyos embereknek a tetteikért sohasem kellett, s máig sem kell felelniük. Olyan ország, ahol a társadalom egy része két kézzel tapsolt azért, hogy az előző rendszer bűnöseit ne vonják felelősségre.
Olyan ország, ahol a diktatúra alatt a csaló, a tolvaj  csak az "élelmes" kategóriába tartozott, míg a becsületes ember, aki csak a munkájából akart élni olykor tisztelet, de inkább szánalom tárgya volt. Olyan ország, ahol nagyon sokan loptak, s akinek volt szerencséje a másiknál többet "szerezni", azt irigységgel vegyes tisztelet szellentésszagú gőze lengte körbe.
Nem változott ez 1990 után sem. Kormányzati szinten, vezető politikusok tudtával és irányításával károsították meg egyesek az államot, nyúlták le a kevesek által befizetett adót, s raboltak ki ezzel mindannyiunkat.
Külön pikantériája ezen állapotnak az volt, hogy a régi, pártállami elit nyugodtan, lényegében néhány álmatlan éjszaka árán tovább élhetett ebben a rendszerben, s helyzeti előnyét gazdasági, illetve további politikai karrierre válthatta. Ezek az emberek, akik még igazi, hithű kommunistának is rosszak voltak, gátlástalanul kihasználták, s kihasználják napjainkban is ezt a helyzetet.
Ma már ott tartunk, hogy a nép egy része pártállami szemszögből, vagy éppen pártpolitikai perspektívából nézve tesz különbséget erkölcsösség és erkölcstelenség között. Mások azt sem tudják mi a kettő között a különbség.
Egy olyan országban, ahol a rendszerváltás óta gyakorlatilag bárki megúszhatta a számonkérést, a felelősséget, aki megfelelő kapcsolatokat ápolt az uralkodó elittel. Az elittel amely alatt elsősorban azokat az embereket lehet érteni, akik az előző rendszer idején betonozták be magukat jelenlegi pozícióikba. A morális rothadás, melyben élünk ennek fényében nem, egyáltalán nem csoda. Következmények nélküli ország.
Eddig.
Ma ugyanis egy vezető politikus, az ország első embere önként lemondott posztjáról. Nem a parlament fosztotta meg attól, nem bíróság, s nem külső erő. Ezzel a gesztussal sokkal távolabb mutató dolgot tett annál, mint hogy átmenetileg kifogta a szelet az ellenzék vitorlájából. Ezzel a tettel azt is tudomásunkra hozta, hogy egy világnak immár vége. Elérkeztünk egy határvonalhoz. Ez az ország már nem "az az ország". Ezek után bármelyik jobboldali, kormánypárti elemző, médiafelület, politikus dörgő hangon hirdetheti: mi különbek vagyunk, mint az elődeink.
S igazuk van. Nagyon is. A következmények nélküli ország mától megszűnt létezni, ideje leszámolni a régi rend bűnöseivel, azokkal akik eddig mindent megúszhattak. S újból kezdeni az egészet, egy új, szilárd morális alapokon nyugvó, erkölcsös országot építeni.