Őszi szonettem
Mókás és munkás évek erdejének
Útjain megfáradt, minap oly büszke
Lábunk nyomait már időtlen, szürke
Ordasok szimatolják. A reménynek,
Bátorságnak rágva virágát, éltnek
Arany ékszereit lopva, a fürge
Napsugár szárnyait szilánkra törve
Alattomban adván helyt rút felhőknek.
Nyikorgó tagjaink rugói kopnak,
Alvó emlék, múlt freskóján színei
Régi dicsőségnek, lassan fakulnak.
Ujjunk félelemtől fagyos, a nyári
Nappal tündöklő erejét, páratlan
Kegyelem-melegét többé nem érzi.