Szép, meleg napra ébredtünk. Az eddig szűziesen visszafogott tavasz szabadon, gátlástalanul szerelmeskedő nyárelővé változott. A hajnal madárdallal köszön be a nyitott ablakon, a méhek enyhén csipkelődő hangulatban szorgoskodják össze a kertben a méznek valót, s végre a fűtés is kikapcsolható.

Május elseje van. Már éppen ideje volt. A tavasz így is sokat késett. Túl sokat.

A munka ünnepére a természet is vigyázzba vágta magát, legalább a ligetben, a szabadban eltöltött délután essen jól a munkanélküliségben megfáradt népnek, ha már lassacskán sörre és virslire sem telik. Egy szabad ég alatt eltöltött délután gyógyír lehet a sebekre, a jobb sorsra érdemes honpolgár rövid időre elfelejtheti a kifizetetlen gázszámlát, a rekordmagas áron vásárolt benzint, a permanens emelkedést mutató törlesztőrészletét, s a pofátlanul pózoló politikusokat.

Természetesen a munka ünnepe ma már nem olyan, mint rég. Ma már tényleg azt kell megünnepelnünk, hogy van munkánk. Annak kell örülnünk, hogy dolgozhatunk. Mert nem triviális, hogy jövő ilyenkorra megmaradhatunk a satupad mellett, vagy kredencgyárban. Sajnos elég nagy a valószínűsége, hogy kénytelenek leszünk a munkaügyi központ alkalmazottait boldogítani. S a szép az egészben az, hogy nem is biztos, hogy rajtunk múlik. Ez a piacgazdaság. Ez a kapitalizmus. S a szociális érzék? Ugyan kérem. Ez már nem a szocializmus. Vezetőink az utóbbi években számtalanszor beszéltek a piac láthatatlan kezéről. Amely rendet rak, amely a kereslet-kínálat törvényszerűségei, a hatékonyság alapján eldönti mi életképes, mi nem. Lehet, hogy jól dolgoztunk, dehát a vezetők elkurták. Így sajnos az alkalmazottakat el kell bocsátani. Nincs más lehetőség. Maga nem életképes. Elmehet.

Másik magyarázat természetesen a versenyképesség. Sajnos túl magas bérek mellett dolgozunk (remélem ezt Önök is észrevették), így nem vagyunk versenyképesek. A termelést le kell építeni. Elvégre a befektetők, részvényesek pénze létkérdés a vállalat számára. A magyarázat mindig készen állt odafenn, s az ember szinte hülyének érezte magát amiatt, hogy nem veszi természetesnek munkája megszűnését, életre való alkalmatlanságát. Mert ugye a szociális érzék ma már nem menő. A profit a lényeg. Pénz beszél.

De! A munka ünnepe idén különös meglepetéssel kacsint az elégedetlen ember dühtől csillogó szemébe, már ha a káröröm valóban a legszebb öröm. A trónfosztott politikai csoport is kénytelen végre meghúzni a saját nadrágszíját. Az unalomig ismert reklámstratégia, s a termék valóságtartalma közötti egetverő különbség a fogyasztók kiábrándulásához, s a termék iránti kereslet radikális csökkenéséhez vezetett. Mit tehet ilyenkor egy cégvezető? Leépít. Bizony ám. Mint ahogy azt nekünk éveken keresztül magyarázták, ez kérem a piacgazdaság. Kedves Lendvai igazgató asszony! Sajnos a termékére nincs szükség. Sőt! Magára sincs szükség. A kereslet eldöntötte, maga nem életképes. Maga és vállalata felett eljárt az idő.

Éljen május elseje! Éljen a szép idő, éljen a tavasz! Csak kár, hogy minderre ennyit kellett várnunk...

 Néhány kapcsolódó link:

http://index.hu/belfold/2010/valasztas/szocialis_erzek_nelkul_rugdossa_ki_embereit_az_mszp/

http://vastagbor.blog.hu/2010/04/27/volt_orszaggyulesi_kepviselo_allast_keres

http://varanus.blog.hu/2010/05/01/van_egy_rossz_hirunk_csabi