Mi magyarok valahogy úgy szocializálódtunk, úgy szocializáltak minket, hogy nem tudunk az arany középúton megmaradni. Egyszerűen nem tudjuk, nem akarjuk eltalálni a ló, a nyereg közepét, esetenként az egyik oldalra, máskor meg a túloldalra lódulunk át büszkeségtől dagadó mellel, netán nagy haragunkban. A magyar futball egy érdekes képződmény. Mondhatnám állatorvosi ló. Ugyanis ez a magyaros temperamentum, fehér-fekete látásmód ragyogóan leképezhető rajta. Mint ahogy bizonyos társadalmi viszonyok, folyamatok, mentális, morális állapotok szintén.
A magyar labdarúgó válogatott két felkészülési mérkőzésén 9 gólt kapott, s egyet rúgott. Maguk a számok önmagukért beszélnek. Érthető, hogy ezek után nem sokan repesnek örömükben. Még azok közül sem, akiknek nem szívügyük a foci. Teljes mértékben érthető az a felháborodás, mely csillagászati fizetéseket, kapitányi felelősséget, s ezzel szemben mutatott gyér teljesítményt említ. Természetesen Erwin Koeman nem a legjobb szakemberek egyike. Minden bizonnyal vannak jobb referenciákkal rendelkező edzők is. S ha kicsit körülnéz a magyar foci sorsáért aggódó futballbarát, láthatja, hogy a jelenlegi magyar szövetségi kapitány eddig nem ért el egetrengető eredményeket a kispadon. Látatlanban talán az szólhatott mellette, hogy a holland edzőiskola emlőin nevelkedve komolyabb tudás birtokosa, mint magyar kollégái (vagy nem kis rosszindulattal élve megfelelően drága bizonyos pénzügyi tranzakciók magyaros végrehajtásához). De ez már a múlt, a kapitány kinevezéséért felelős futballvezető február óta nincs a székében. S igazából valahol itt kezdődik a lényeg. A lényeg, amely választ adhat arra nézve, miért is tart ott a magyar foci, ahol. Továbbá a fentiek nyomán feltehető a kérdés, hogy egy ilyen közegben egyáltalán számít-e a fenti két eredmény?
Mert a vereségek apropóján hirtelen túl sok ember háborodott fel, túl sok helyen, túlzott mértékben. Olyan magyarosan. Köztük sok olyan is, aki körülbelül 10 hónapja még éltette a kapitányt, a csapatot, s az akkori MLSZ-vezetést, mely kiállt a válogatottért holmi Madonna-koncerttel szemben. Mármost köztük sok olyan újságíró, edző, futball körüli szakember, a fociból megélő semmittevő is akadt, akinek a kapitányi tevékenység, a csapat ereje, mutatott játéka akkor épp megfelelő volt. Kérdem én: ezek szerint nem egész egy év alatt ennyit változott volna a válogatott? Vagy éppen ezen emberek ítélete, szaktudása akkor nem állt a helyzet magaslatán? Vagy mostanra ment el a józan eszük?
Nem hinném. Magyarország kampányország. Nálunk mindig lelkesedni kell valamiért, vagy éppen pocskondiázni, temetni kell valamit. Középút nincs. S az emberek csak sodródnak az árral, mert az könnyebb, bizonyos helyeken még kifizetődő is. Mert mi is lenne a középút? Az objektivitással kikövezett, érzelemmentes, a vakhittől elrugaszkodó tényszerű erőforrás számbavétel és helyzetértékelés. Amely néhány "borsószemnyi" tényezőt azért észrevesz.
Mert:
- Az a Hollandia, melytől egy hatost kapott csapatunk, klasszisokkal jobb játékosokat vonultat fel, mint Magyarország.
- Az a Hollandia, amely bizonyos személyek szerint megalázta nemzeti tizenegyünket, éppen egy világbajnokságra készül - ennek megfelelő erő/edzettségi állapotban van - míg magyar kollégái három hete körülbelül háromszor edzettek egy embert próbáló szezon után.
- Az a Hollandia, amely a hangulatkeltők szerint kapitányt buktatott, csak úgy 4:1-re tönkreverte előkészületi mérkőzésen a szintén világbajnoki résztvevő Ghánát (kedves Olvasó: most őszintén... a matematika nyelvén van két gól Ghána és Magyarország felnőtt csapata között?).
- A Hollandiával egy szinten emlegetett Spanyolország 6:0-ra alázta meg a Magyaországnál magasabb szinten jegyzett lengyel nemzeti csapatot. Ez alapján tisztelt károgók, a lengyel focit is temetni kell?
- Az a Németország, mely sima 3:0-ás győzelmet aratott válogatottunk felett, háború utáni története során összesen fele annyi szövetségi kapitányt fogyasztott el, mint kishazánk az utóbbi 20 évben. Mint tudjuk csapatépítésre nem elég 6 hónap.
- Az a Szövetség, amely "vágóhídra" küldte csapatunkat, még csak normális edzőtábort sem szervezett?
- Bizonyos szakemberek szerint magyar játékost "ilyenkor május végén, június elején nem lehet ilyesminek kitenni"? Ezek szerint a magyar játékosok hozzáállása helyes, csak az egész világ bugyuta, hogy ilyenkor meccselnek?
- Hogyan fordulhat elő az, hogy német mérkőzés "hihetetlen irama" következtében többen már a félidőben fáradtságra panaszkodtak?
- Milyen közeg az, amely úgy akar már 10 éve világversenyt rendezni, hogy infrastruktúrában semmi, de semmi előrelépést nem képes felmutatni? Vajon komolyan vehető az ilyesmi?
- Milyen lehet annak a kapitánynak a tekintélye, kinek játékosa csakúgy sértődöttségében elrohan, otthagyja a csapatot, s mindezt különösebb retorzió nélkül teheti, mivel a közvélemény és a szakma egy része kiáll mellette (kérdem én: ha munkahelyen csakúgy sértődöttségemben hazajövök, mert nem akarok az acélöntödében dolgozni, hanem inkább a hengerműben, tárt karokkal fognak visszavárni?)?
- Milyen közeg az, amely gyakorlatilag "megbünteti" azt a fiatal labdarúgót, akinek eljárt a szája egy edzőbuktató utánpótlásmeccsen tapasztalt bundával kapcsolatban, míg a vétkeseket még csak elő sem veszi? Ezek után felnőtt válogatott szinten nem képzelhető el, hogy némely játékos - nem bundáról beszélek - a hétvégi bajnoki, vagy a tegnapi sörözés miatt nem teszi oda magát 100 %-ban? Mert ha ez nem elvárás már 18-19 évesen sem, majd pont a felnőtt labdarúgó nem fogja kihasználni a kiskapukat.
- Milyen közeg az, amely mindenféle rendszer, logika nélkül kezeli a magyar utánpótlást, hosszútávú stratégia nélkül, össze-vissza váltogatva az edzőket, karriereket mesterségesen megtámogatva, míg bizonyos sikerembereket elnyomva? Gyakorlatilag nálunk sikerek után is meg lehet bukni, míg persze komoly eredmények nélkül lehet győztes típusú csapatokat kapni.
- Milyen közeg az, amely a régi sikereink alapján próbál komoly elvárásokat kreálni, elérhetetlen célokat kitűzni, majd később súlyosan megsértődni, mert a célok nem jöttek össze?
- Milyen közeg az, amely évekig azon élcelődik, hogy a nemzeti tizenegy csak barátságos mérkőzéseken ér el semmitmondó sikereket, tétmeccseken pedig Málta szintű válogatottak ellen ég, majd amikor az ellenkezője történik, duzzogó gyermekként ordibál?
Ugyanis ha már a számoknál tartunk, Erwin Koeman - Nemzeti Sport által idézett - 42 %-os teljesítményénél mindenképp meg kell jegyzenünk azt az "apróságot", hogy ha a tétmeccseket nézzük, a mérleg 5 győzelem, 1 döntetlen 4 vereség, ráadásul utóbbi 4 Svédország és Portugália ellen, mely csapatokat magasabban jegyeznek nálunk. Vagyis az a bizonyos 42 % a tét nélküli, semmit sem jelentő barátságos mérkőzések nyomán alakult ki, Izrael, Németország, Hollandia, Románia ellen.
Egyszóval kissé álságos és érthetetlen a fentebb idézett jellemzőkkel bíró közeg hatalmas, Mohácsot, Irapuato-t emlegető felháborodása egy (két) semmire sem jó, semmit sem jelentő barátságos mérkőzés után. Mert senki sem fog erre emlékezni ősszel, amikor majd tétmeccsen esetleg pontot rabolunk, vagy éppen minimális vereséget szenvedünk Hollandia legjobbjaitól. Mert nem a főpróbának kell sikerülnie, hanem az előadásnak. Ettől még Erwin Koeman nem biztos, hogy jó választás. De kedves futballszurkolók, és futballból élők! Ha már a kapitánynak mennie kell, ne emiatt a két mérkőzés miatt rúgják ki! Ne ez alapján ítéljék meg a teljesítményét! Ha már leváltjuk, könyörgöm, a következő kapitányt legalább 4 évre, vagy még hosszabb időszakra alkalmazzuk, mert mint a múlt már megmutatta, a gyakori váltás nem hoz - nem hozhat - eredményt. S komolyabb helyeken nem az első súlyosabb vereségig neveznek ki kapitányokat...