HTML

Lehet jobb Magyarország?

A szavannák szemetese mindent eltakarít. Legközelebb talán Ön lesz az áldozat...

Friss topikok

Linkblog

Meghalni könnyű, élni nehéz.

2015.02.01. 18:14 pimpalini

Meghalni könnyű, élni nehéz.
Válaszd az életet!

Az ember élete, minden ember élete „félresiklik” valahol. Mindenki elköveti azt a hibát, „hibát”, hogy önfeledten kienged, nem tesz semmit, jól érzi magát, lényegében csak van. Létezik. Végül is erről szólna az élet, nem? Erről kellene szólnia… Ha úgy tetszik, az ember ilyenkor semmittesz. Lehet ez szórakozás, pihenés, játék, sport, akármi. Akármi, ami nem kötelesség. Vagyis nem azok a dolgok, amelyeket az ember Egója előír, megszab neki nap mint nap.
Az Egó azonban kegyetlen. Nem hagyja magát, s nem hagy téged sem. Az „üres”, ám önfeledt, ha úgy tetszik boldog percekért, napokért, évekért kemény büntetéssel fizet. Lelkiismeret furdalással, önváddal. Folyamatosan rágja a füled, motoszkál az agyadban, vádol, támad azért, mert lazítani mertél, kiengedni próbáltál, jól érezted magad, s addig sem haladtál az úton. Az úton, amelyet ő szabott meg, ő írt elő neked. A folyamatos büntetés, az állandó vád mellett arra hajt, hogy hozd be a lemaradást. Átkoz, hogy még mindig nem értél el „arra” a szintre, nem vagy még az, akinek lenned kellene, nincs meg még ez meg az a kötelezően előírt kelléked, tárgyad, ami szerinte szükséges az élethez. Tehát nem vagy még a megfelelő szinten, jelentsen ez bármit is. Mert ugye mindenkinek más a megfelelő, s ha már eléred, mindig lesz egy újabb, amit az Egód miatt el kell érned.
Nem vagy még valaki, s ha nem vagy még valaki, akkor szerinte egy senki vagy. Nincs még ennyi meg annyi pénzed, pénzért megvásárolható kacatod, felnőtt játékod. Pedig józan ésszel belátható, hogy ha lenne pénzed, elég pénzed, sok pénzed egy idő után még több kellene. Nem lenne megállás akkor sem… Ha lenne nagyobb házad, akkor is kellene egy másik, mondjuk egy nyaraló, mert másnak van. Ha másnak van, akkor te is megérdemled. Ha lenne elég vagyonod, az Egónak még többre lenne „szüksége”. Nem az kevés, amid van, hanem az Egód akar mindig többet és többet. Sosincs megállás, s sosem lesz megállás. Hajt előre, miközben kínoz és vádol. A végén pedig teljesen szétzilál. Végül teljesen megmérgez, s önmagad ellen fordít.
Hisz nincs olyan ember, nem is lesz, akinek az élete percről-percre tökéletes. Akinek minden perce előre megtervezett, aki nem lazít sosem. Aki nem „vesztegeti” az időt sosem. Mivel nem robotok vagyunk, hanem emberek.
De nézzük az elvesztegetett időt. Amit az Egód be akar hozni, amiért úgy hajt előre, hogy állandó stressz mellett még pihenni is alig hagy téged. Szóval ezt az időt nagyon nehéz, szinte lehetetlen behozni. Vagyis kialakul egy olyan helyzet, egy játszma amit nehezen nyerhetsz meg. S azért, hogy az Egód megnyugtasd, kockázatos dolgokba vágsz bele, olyan dolgokba, amin előbb-utóbb veszíteni fogsz. Olyan dolgokba, amit nem is akarsz igazán. S ha jön a törvényszerű vereség, veszteség, Ő ismét kegyetlenül megbüntet. A nem várt fejlemény miatt ismét kétes helyzetekbe kever, ahol előbb-utóbb megint veszítesz majd. Persze jön az újabb büntetés. Egy idő után nem tudsz aludni, mert folyton agyalsz. Gondolatokkal bombáz, sanyargat. Folyamatosan támad a múlttal, mantrázza a hibáid. A „mi lett volna, ha másképp cselekszel/döntesz” a legkínzóbb az ostorcsapásai közül. Egészen addig megy ez, amíg már nem látsz kiutat (klasszikus példája ennek az ördögi körnek bármilyen szerencsejáték). Szóval amikor már nem látsz kiutat, a legszívesebben újrakezdenéd az egészet. Az elejéről, vagy mondhatjuk azt is, hogy „visszatöltenéd”, mint egy számítógépes játékot, amikor már annyit hibáztál, hogy nincs esélyed a győzelemre. Az Egód addig nem hagy békén, addig mardos önváddal, addig mérgez lelkiismeret furdalással, amíg végül feladod. És… Tudjuk mit jelent a játék vége…
Na erre a szintre nem szabad eljutni!!!
De mégis hol van ebből kiút? Mit tehetünk ellene? Hogyan kellene élned, élnünk, hogy megfelelj az Egódnak? Pont ez az. Maga a kérdés rossz, rosszul van feltéve. A helyes kérdés az, hogy meg kell-e egyáltalán felelned neki? Áltathatjuk magunkat azzal, hogy nem is fontos amit mond. Hogy az élet működik azok nélkül a dolgok nélkül, amelyeket Ő fontosnak tart. Hazudhatunk magunknak minden nap, de Őt átverni nem tudjuk. Nem lehet. Mindig ott lesz velünk, bennünk. Lehet halandzsázni neki arról, hogy a pénz nem boldogít, s el is hiheted ezt, de ő lesz mindig a „DE” a mondat végén. Aki mindig minden gondolatodhoz, saját, önmagad boldogító gondolatodhoz hozzáteszi a magáét. A maga kis mérgező, cinikus, lelket mételyező megjegyzését. Elmondhatod magadnak ezerszer is, hogy számodra mi a fontos, az igazán fontos az életben, de ő rámutat arra, hogy ez valójában csak önámítás, s a képedbe vigyorogva közli veled mekkora vesztes vagy valójában. A szemedbe mondja, hogy csak egy szánalmas, gyáva kis féreg vagy.
Tehát mindenképp védekezni kell ellene. De hogyan lehet védekezni ellene? A negatív gondolatok, vádak, az önsanyargatás, az önostorozás, az önvád, a lelki pusztítás, a saját lelked pusztítása ellen?
Azzal, hogy kikapcsolod az Egód. Legyőzöd Őt.
Meg kell ezt tenned azért, hogy ne juss el arra a szintre, hogy megforduljon a fejedben „AZ” a gondolat. Ne juss el odáig, hogy el kelljen hessegetni AZT a gondolatot! Mert ha már egyszer megjelent, vissza fog térni. Akkor, amikor éppen mélyen vagy, amikor éppen hibázol. S előbb-utóbb mindenki hibázik. Nem szabad tehát, hogy eszedbe jusson AZ, mert mi lesz, ha egyszer nem leszel elég erős ahhoz, hogy elkergesd?
Mikor jelenik meg ez a gondolat először? Amikor a peronon eléd befutó vonat láttán eszedbe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne megnézni mi is van ott lent? Nem feltétlenül. Nem kell rögtön egy ilyen, vagy ehhez hasonló direkt gondolatra jutni ebben a témában. Elég annyi, hogy amikor látod a vonatot feltűnni, sokkal hátrébb lépsz, mint mások, minél messzebb, nehogy véletlenül elveszítsd az egyensúlyod, s a sínekre ess. Biztos, hogy ilyenkor csak a félelem hajt? Vagy amikor nem mersz bizonyos magasságokba felmászni, nem mersz bizonyos emeleteken szobát kivenni, aludni, vagy általában bizonyos magasságokban perceket eltölteni, létezni, mert félsz, hogy leeshetsz, kieshetsz az ablakon? Biztos, hogy csak félsz? Biztos, hogy ez az első gondolatod? S ez nem csupán egy korábbira adott reakció, reagálás? Egy mélyről jövő, szinte nem is tudatosuló gondolatra adott válasz? Ürességet, bántóan mély űrt érzel néha magadban? S attól félsz, hogy a szervezeted nem működik, hogy éppen feladja? Ezért szinte folyamatosan, megrögzötten meg akarsz győződni arról, hogy még mindig működik-e? Hogy még mindig jól működik-e? S már aludni sem mersz, mert attól tartasz, hogy nem lesz holnap? Ekkor már a felszín alatt ott van AZ a gondolat...
Ezeknek a félelmeknek már lehet a gyökere maga az elmúlásvágy (ha úgy tetszik újrakezdés, „visszatöltés”), mint az Egód által kiszabott büntetés gondolata. S a fenti félelmek, végső soron az elmúlástól való félelem a valódi éned élni akarása. A valódi éned ezekkel ösztönöz arra, hogy akarj élni. Akarj hibázni, s akarj szembeszállni az Egóddal. Harcba hív ellene.
Ez a megoldás. De ez életed legnehezebb harca lesz. Egy a lényeg, akard megnyerni ezt a harcot!
Miért is nehéz mindez?
Mert az ember alapvetően örök boldogtalanságra kárhoztatott lény. Mert az intelligenciája révén tudatában van saját elmúlásának. Tudja, hogy egyszer vége lesz földi pályafutásának, de nem tudja mikor, nem tudja, mennyi ideje van hátra. Nem tudja, hogy képes-e befejezni mindazt, amit akar, vagy amit az Egója rá kényszerít. S a modern világban azt is tudja, hogy lényegében bármikor vége lehet. Éppen ezért sok ember szinte állandó félelemben él. Ez a tudat minden percét átjárja, minden öröme felett ott tornyosul, mint egy sötét felleg, amely szinte személyre szabottan mindig csak felette takarja ki a napot. Az Egó az oka ennek az állandó félelemnek, az ő árnyai mérgezik az életet. Az elvesztegetettnek gondolt percekért büntet, azért is büntet, hogy az időd nem úgy töltöd, s nem azzal töltöd, amivel szerinte kellene. Van olyan, aki mesterségesen elnyomja, próbálja elnyomni ezt, alkohollal, droggal, gyógyszerrel tompítja a kellemetlen hangokat. Ez a rosszabbik válasz. Neked józanul kell szembeszállnod vele, s legyőzni Őt. Legyőzni önmagad.
Válaszd az életet!

Szólj hozzá!

Címkék: élet stressz pánik szorongás félelem elmúlás egó

A sportújságírás lehúzó polipjai

2012.06.17. 18:16 pimpalini

Sajnos a foci EB (ahol a magyar válogatott ott sincs) alatt is működik a lehúzás. No nem valami pénzügyi átverésre kell gondolni, nem is uzsorakamat szedésére, hanem tudatos újságírói aknamunkára. Sajnálatos, hogy vannak olyan emberek (nem is kevesen) ebben a kicsi, ám a szükségesnél sajnos népesebb országban, akik alig várják, hogy belerúghassanak saját nemzettársaikba. Ehhez persze jó néhány nethuszár is társul, akiknek lételeme a pesszimizmus langymeleg posványában tobzódás. Az ilyen ember a saját sikertelenségének mocsarából nyújtja ki ragadós csápjait, hogy ezekkel a többi embert a felszín alá ránthassa. A néplélek folyamatos mérgezését érzik feladatuknak, morális rombolást végeznek ők napi rendszerességgel. Tudatosan, vagy tudatlanul ássák alá a lelkierőt, az építeni akarást, a sikerre, sikerességre való törekvést. Számukra mindig félig üres a pohár. Sőt. Azt szeretnék láttatni, hogy teljesen üres, s sosem lesz tele. Egy-egy baleset, sportesemény, bűncselekmény alapján vonatkoztatnak el, általánosítanak az egész magyarságra, tudatosan rombolva a nemzeti büszkeséget, az egy nemzethez tartozás felett érzett örömöt. Ha valakit Bécsben autófeltörésen kapnak rajta, akkor előkerül a "Magyar lopott autót Bécsben" szalagcím. Ha egy sportoló dobogó helyett hetedik lesz Genfben mondjuk bázisugrásban, akkor jön a "Leszerepeltek a magyarok Svájcban" cikk. S nem győznek persze rögtön arról beszélni, hogy lám, ezért utálják mindenhol a magyarokat, lám ezért nem kellünk mi sehova sem. Persze ha az ember külföldre megy, érdekes módon meglepetéssel tapasztalja, hogy az ottaniak - legyenek azok éppen franciák, oszétok, belgák, norvégok, szorbok, stb... - erről semmit sem tudnak, körülbelül annyira "utálják" a nemzetünk képviselőit, mint mondjuk átlagmagyar a kanadaiakat.

A "Minket is helyünkre tettek" origo-s cikk éppen ilyen. A magyar labdarúgó válogatottnak pályára sem kellett lépnie ahhoz, hogy az eddig nulla pontos hollandok, kiesett svédek és az írek teljesítménye alapján a nevét természetesen nem vállaló cikkíró elmarasztalja. Más kérdés, hogy az EB-n történteket felesleges az épülő és fejlődő nemzeti tizenegyünk erősségére vonatkozó eszmefuttatásokhoz felhasználni, mert egy EB más műfaj, mint egy barátságos mérkőzés, vagy egy selejtező csoportban mutatott szereplés. Itt szűk egy hónap alatt kell, szezon végén maradandót alkotni, s nem másfél éven keresztül, sokhetes, esetenként több hónapos megszakításokkal. De ez a szerzőt nem foglalkoztatja. Látszik rajta, hogy alig várta a megfelelő pillanatot, hogy végre megint "hülyemagyarozhasson" egy jót. Természetesen az sem zavarja a szerzőt az áskálódásai közepette, hogy összemér EB előtti barátságos mérkőzést tétmeccsekkel. Ráadásul a "Nem sok babér termett a magyarok ellenfeleinek" bekezdésből valahogy kimaradt a csehek sikere, akiket bizony mi a rendezvény előtt megvertünk. Itt látszik, hogy a libatollat a propellerrel párhuzamba állító, majd ebből messzemenő következtetéseket levonó gondolkodás nála csupán egy irányban működik.

Félreértés ne essék, nem a kritikus hangvétellel van itt a porbléma. A kritikának is meg van a megfelelő helye és ideje. Ám úgy gondolom, hogy a magyar labdarúgó válogatottra vonatkozó lehúzó, negatívkodó, a rosszindulat orrfacsaró bűzétől terhes "kritikát" nem most kellene elővezetni. Most, mikor csapatunk tagjai a fotelből követik az éppen aktuális eseményt. Ne akarjon már senki magyarként a hollandok halálcsoportban elővezetett, vagy éppen a svédek balszerencsés teljesítménye okán ismét kicsi lenni. Inkább próbáljunk már meg végre optimistán nézni a jövőbe, s épülni, építeni az állandó rombolás helyett!

Szólj hozzá!

Címkék: origo magyarország magyarság újságírás magyar válogatott néphülyítés rosszindulat ferdítés Foci EB2012

Az angol foci akkor jó, ha nem angolok vannak a pályán

2012.06.11. 21:57 pimpalini

Valahol örvendetes, hogy az EB legrosszabb mérkőzésére a negyedik játéknapig kellett várni. Más kérdés, hogy ez ebben az esetben egyszerre pozitív kritika az EB egészére vonatkozóan, s elmarasztaló ítélet a ma délutáni két válogatottal kapcsolatban. Ahhoz már hozzá kellett szoknunk, hogy az úgynevezett topgárdák közül Anglia az, amely többnyire borzasztó játékot vezet elő a zöld gyepen. Gondoljunk csak a legutóbbi VB csoportmeccseire. Ezúttal viszont feltették a pontot arra a bizonyos i betűre, ugyanis még játékuk sem volt. A legborzasztóbb az egészben az, hogy a játék nélküli szaladgálás ebben az esetben egy pontot ért. Mivel az első félidőben sikerült egy tipikus angólt szerezni. Helyzet nélkül. A semmiből. Tipikus, mert egy 35 méterről, semleges helyzetből elvégzett szabadrúgást követő fejesből született. A franciák persze próbálkoztak, a szögletarány és a labdabirtoklás is arra enged következtetni, hogy ők tettek többet a győzelemért, de arról majd később, hogy ez miért nem vezetett eredményre.

Először az angolokról. A hozzáállásukat, teljesítményüket lehet úgy magyarázni, hogy kibekkelik Rooney hiányát, s majd vele megverik az utolsó körben az ukránokat. Meg lehet magyarázni a meleggel, lehetne a hiányzókkal. De teljesen felesleges. Nem hiszem, hogy 2-3 ember hiányzik ebből a csapatból. Ez a csapat azzal a két-három emberrel is ilyen élvezhetetlen játékkal rukkolna ki. De legalább egy dolog nyilvánvalóvá vált: Anglia esetenkénti rossz szereplése nem edzőprobléma eredménye. Nem lennék az angol drukkerek helyében, mert ennek a csapatnak nem lehet szurkolni. Lehet a Premiere League a világ egyik legjobb bajnoksága, de ez nem az angol játékosok dicsősége. Nagyon nem.

A franciáknak volt játékuk. Helyenként nem is rossz. Azonban a második félidőben nem csupán amiatt téptem a hajam, mert az utolsó 25 percben nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét gárdának jó az eredmény. Hanem azért, mert Franciaországban nem kifejezetten találták fel a szélek megjátszását. Szerencsétlen jobboldali középpályás, vagy jobbhátvéd úgy a 60-70. perc között párszor felfutott, esetenként teljesen üresen volt, de labdát egyet sem kapott. A franciák megmagyarázhatatlan okokból középen erőltették a támadgatásokat, mintsem kijátszották volna szélre a labdát. Érdekes hozzáállás, mivel azzal akár veszélyt is teremthettek volna az ellenfél kapuja előtt. Ezzel szemben inkább odavitték a labdát passz helyett, amit az angol védelem némi tolódással rögtön megoldott. Ennek következtében a 70. perctől nem volt francia jobbszél, mert senki sem futott fel. Ha nem kap labdát, akkor valóban teljesen felesleges.

A fenti bekezdésből látszik, hogy a franciákról legalább le lehetett írni valamit, szemben az angolokkal. Róluk legfeljebb annyi pozitívumot lehet megjegyezni, hogy továbbra is szép a mezük.

Anglia évek óta az a celebcsapat, amelynek lehetetlen szurkolni. Évek óta mind játékban, mind eredményben nagy az elvárás velük szemben, de mindig csalódást okoznak. Nem lesz kár értük, ha kiesnek. Pontosabban most sem lesz kár értük. Ezek után persze nem csak az angolok kiesésének örülnék. Ilyen játékkal a franciák se menjenek tovább.

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény foci tévé unalom franciák angolok EB2012

Mint a mesében

2012.05.21. 21:41 pimpalini

      Közhely, hogy a legjobb történeteket az élet írja, de az idei tavasz BL történései meseszerűek voltak. Ha az Amerikai Egyesült Államokban legalább fele akkora népszerűségnek örvendene a mi focink, mint mondjuk az NFL, akkor máris készülne a forgatókönyv Hollywoodban a Chelsea meneteléséről. Minden bizonnyal már leszerződtették volna mondjuk Cliwe Owent Terry, Bruce Willist Di Matteo, Will Smith-t pedig Drogba szerepére. A babaarcú, "tékozló fiú" Torres bőrébe pedig egy 30 évvel megfiatalított Kevin Costner bújhatna. 
      Hogy miért is volt mesébe illő ez a szezon? Több szempontból is. Először is a nemzetközi futballsajtó, s úgy általában a közvélemény címvédést várt. Mert ugye ki védené, védhetné meg a címét a sorozat (BL) történetében először, ha nem a mostani Barcelona?
      Ezt a csapatot az utóbbi évek győztesei közül talán a legesélyesebbnek tartották a sosem látott címvédésre. Aztán ott volt mellette a nagy rivális Real Madrid. Az a csapat, amely 100 ponttal lett bajnok, amely 100-nál több gólt rúgott, amelynek támogatói évek óta próbálják a csapatot visszajuttatni a klubfutball csúcsára. Csak éppen eddig mindig volt egy náluk jobb csapat, amely évek óta a legfontosabb pillanatokban megállította a madridi hengert.
      Egyszóval az idei szezonban senki sem várta a londoni kékeket az élre. Nem voltak esélyesek. Főleg annak a teljesítménynek tükrében, amelyet a bajnokságban mutattak.
Erre tavasszal megváltozott valami. A Napoli az első meccsen elintézhette volna a továbbjutást. A 3:1-es vereség a kékekre nézve volt hízelgő. Ezek után a visszavágóra megérkezett Di Matteo, s a londoniak valahogy feltámadtak, a hosszabbításban pedig tovább erőlködték, tovább szenvedték, tovább brusztolták magukat. Ebben a meccsben benne volt a nagy öregek, a nagy generáció minden rutinja, s Di Matteo nagyszerű pedagógiája. Az új edző képes volt motiválni túlfizetett sztárjait, képes volt belőlük igazi csapatot formálni, képes volt meggyőzni őket, hogy veszett helyzetből is van visszatérés. Képes volt elhitetni velük, hogy idén sikerülhet. Ettől a meccstől kezdve megfordult minden. A játékosok elhitték, hogy van, lehet keresnivalójuk a BL-ben. A Benfica elleni párharcot lehozták rutinból, s lendületből.
      Jött a nagy ellenfél, a nagy rivális Barcelona. A nagy sztárok még emlékeztek a korábbi évek párharcaira, az elbukott BL-elődöntőre, így alázatból, küzdeni tudásból, győzni akarásból jelesre vizsgáztak. A "fiatalok", az újak pedig vérszemet kaptak, hisz kik ellen lehet megmutatni kik is vagyunk, ha nem a "világ legjobb(nak elkönyvelt) csapata" ellen?
Természetesen nem a Chelsea volt az esélyes. Majd mindenki álomdöntőt várt.
De közbeszólt a sors. A sors, amely az utóbbi 10 évben annyiszor kibabrált a Chelsea-vel. Hol a szerencse (Monaco), hol egy fűcsomó (MU), hol egy bíró (Barcelona) képében. A "sors" nem hagyta, hogy Abramovic összevásárolt, milliárdos csapata felérjen a csúcsra.
Viszont a Nagy Forgatókönyvíró most megfogta a kiöregedő félben lévő "hollywoodi sztárok" kezét, s azt mondta nekik: ha igazán akarjátok, ha mindent megtesztek érte, rajtam nem fog múlni.
Nem is múlt: kapufák tömkelege a Barca ellen, Messi tizenegyese, az emberhátrány kihúzása.
Még azt is elviselte a csapat, hogy Terry nem bírt az idegeivel. Az pedig, hogy a mindent eldöntő gólt a szezonban addig láthatatlan Torres szerezte, megelőlegezte a meseszerű befejezést. Ezt az idényt már nem nyerhette más, csak a Chelsea. Aki valaha látott már életében amerikai, végletekig szentimentális sportfilmet, tudta ezt.
      Persze ott volt még a Bayern, az a Bayern, amely igen jó játékkal, a német foci legszebb hagyományaira támaszkodva ismét "belopta" magát a döntőbe. Hozzá kell tenni, hogy teljesen megérdemelten. Az utolsó meccs sem volt sétagalopp. A hazai pálya előnyére támaszkodva a bajorok szinte végig uralták a mérkőzést, támadtak, próbáltak gólt szerezni. A londoniak ezzel szemben azt tették, amivel bejutottak a döntőbe. Tíz körömmel védekezték, amolyan olaszosan visszaálltak, csúsztak-másztak. Biztonsági játékot játszottak. Erre majdnem ráfizettek, hisz Müller tipikusan bajor góljával eldőlni látszott a döntő. Még Heynckes is azt hitte, már megnyerte a meccset. Azonban jött Drogba. Drogba, akit nem lehet eléggé dícsérni a győzni akarása, küzdeni tudása miatt. Még akkor is, ha többet nem engedik a saját tizenhatosa közelébe.:) A fejesgólja hosszabbítást jelentett. Megint visszajött a Chelsea. Mint ebben a szezonban már oly sokszor. A hosszabbításban a bajorok persze eldönthettek volna mindent, de ami az egyik oldalon pozitív irányban Drogba volt, a másik csapatnál negatívba hajolva Robben. Robben, akinek az idény végén nem ment. Aki ennek ellenére sokat vállalt magára. Persze van ilyen. Van olyan, hogy egy sztárnak egyszerűen semmi sem jön össze. Ami máskor működik, az csődöt mond. A döntő tényező Robben volt. Robben, aki még mindig nem nőtt fel. Aki nem tud igazi csapatember lenni. Aki bár nagyszerű játékos, de önző és nagyképű. Drogba alázata, küzdeni tudása, s Robben hozzáállása és formája döntötte el a párharcot. A ráadásban már sok érdemleges történés nem fordult elő, hacsak az nem, hogy a Chelsea elkezdett focizni, az első 15 percben megmutatta, hogy mit is tud, ha akar előre is játszani. Jöttek a tizenegyesek. Nagy kedvencem, Olic kihagyta, majd jött a szezonban már oly sokszor közbeszóló kapufa, s végül Drogba. Aki úgy lőtte be a mindent eldöntő, a csúcsra vezető büntetőt, mintha edzésen lett volna a tartalék csapat pályáján.
      A sors így akarta. A sors, amely nem hagyta éveken keresztül a milliárdos, állandó esélyes, agyon sztárolt Chelsea-t a csúcsra jutni, megtette ezt az alázatos, küzdőszellemből, akarásból csillagos ötösre vizsgázó, háttéremberekkel, vízhordókkal teletűzdelt (Cahill, Bosingwa, Luiz, Bertrand, Mata) igazi CSAPATTAL.
      Ezért szereti annyi ember a focit.

Szólj hozzá!

Címkék: chelsea foci bl döntő drogba bayern robben büntetők dimatteo

Már egy normális diktatúrára sem telik?

2012.04.06. 13:40 pimpalini

Azzal, hogy az ország kirakatembere lemondott, az ellenzék sokkal többet vesztett, mint a kormány. Első látásra paradoxonnak tűnhet mindez, márpedig ha jobban belegondolunk, azt kell mondanunk: igaz. Ugyanis az ellenzék (elsősorban az MSZP és a DK) politizálásának sarokköve volt az üzenet, mely szerint Magyarország a jobboldali kormányzás következményeként antidemokratikus, diktatorikus állammá vált. Olyan országgá, ahol az alapvető szabadságjogokat sérelem éri, ahol például nincs szólás-, és sajtószabadság. Bezzeg a cenzúra meg tombol, mint a Katrina hurrikán pár éve New Orleans körül. Baloldalinak álcázott politikusaink nem győzték európai elvbarátaik segítségével külföldön is terjeszteni mindezt, a határokon túlról érkező (olykor megrendelt, máskor csak félretájékoztatás által megszült) hírek visszacsatolásaival erősítve saját politikai hazugságaikat. Két év után viszont nagyon is úgy tűnik, hogy ez a hajó komoly léket kapott.
Ugyanis komoly és tájékozott ember ettől kezdve egyáltalán nem veszi, nem veheti komolyan a diktatúrára vonatkozó, egyébként őszinte pártpropagandaként funkcionáló üzeneteket.
Mert milyen diktatúra az, melynek első embere lemond? Láttunk már olyat (Sulla óta), hogy egy diktátúra kirakatembere önként távozott volna posztjáról? Mert milyen "cenzúra "az, amely mellett lényegében bárkinek és bármilyen formában lehetősége nyílik az ország első emberének kigúnyolására? Lehetséges kérem bárkinek a "plagibázós", szellemes kritika kinyilatkoztatása egy olyan országban, ahol nincs sajtószabadság? Ahol nincs véleményszabadság?
Ugyan már. "Lárifári."

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény politika magyarország Schmitt Pál

Schmitt Pálnak le kellett mondani

2012.04.02. 18:22 pimpalini

A mai napon Schmitt Pál, az ország első embere lemondott.

Külön minősítő jelleggel bírt az a fajta, óvodásokat idéző mentalitás, mondhatni antistílusgyakorlat, amivel mindezt az ellenzék tudomásul vette. Bemutatták, hogyan nem szabad viselkedni a parlamentben. Az ország első emberének monológját ugyanis bekiabálások, s duruzsolás kísérte. Ráadásul bizonyos ellenzéki politikusoknak leginkább az fájt, hogy maga a gesztus nem az ő szónoklataik után történt meg.

Ma Schmitt Pál megtette azt, amit egy sportembernek meg kell tennie, ha legyőzik.
Elismerte a vereségét, s emelt fővel távozott. A gesztus önmagában ér annyit, hogy külön, az előzményektől függetlenül foglalkozzunk vele.

Miért is? Mert az újkori magyar demokrácia történetében, a rendszerváltás óta még nem volt vezető politikus,aki erkölcsi bukását követően ezt megtette volna. Lehetne sorolni azokat a helyzeteket, s személyeket, amikor egy lemondás az adott helyzetbe gond nélkül belefért volna. Lemondás, amely lényegében legalább utolsó mozzanatként pozitív színben tűntetné fel a vétkes, bűnös, elővigyázatlan, s lebukott politikust. Azonban eddig mindenki ragaszkodott a székéhez, mintha az élete múlna rajta. Annak ellenére, hogy megélhetési politikusunk már közröhej és közutálat tárgyává vált.
Következmények nélküli ország. Ezt a jelzőt lehetett hallani gyakorlatilag 1990 óta. Olyan ország, ahol bizonyos embereknek a tetteikért sohasem kellett, s máig sem kell felelniük. Olyan ország, ahol a társadalom egy része két kézzel tapsolt azért, hogy az előző rendszer bűnöseit ne vonják felelősségre.
Olyan ország, ahol a diktatúra alatt a csaló, a tolvaj  csak az "élelmes" kategóriába tartozott, míg a becsületes ember, aki csak a munkájából akart élni olykor tisztelet, de inkább szánalom tárgya volt. Olyan ország, ahol nagyon sokan loptak, s akinek volt szerencséje a másiknál többet "szerezni", azt irigységgel vegyes tisztelet szellentésszagú gőze lengte körbe.
Nem változott ez 1990 után sem. Kormányzati szinten, vezető politikusok tudtával és irányításával károsították meg egyesek az államot, nyúlták le a kevesek által befizetett adót, s raboltak ki ezzel mindannyiunkat.
Külön pikantériája ezen állapotnak az volt, hogy a régi, pártállami elit nyugodtan, lényegében néhány álmatlan éjszaka árán tovább élhetett ebben a rendszerben, s helyzeti előnyét gazdasági, illetve további politikai karrierre válthatta. Ezek az emberek, akik még igazi, hithű kommunistának is rosszak voltak, gátlástalanul kihasználták, s kihasználják napjainkban is ezt a helyzetet.
Ma már ott tartunk, hogy a nép egy része pártállami szemszögből, vagy éppen pártpolitikai perspektívából nézve tesz különbséget erkölcsösség és erkölcstelenség között. Mások azt sem tudják mi a kettő között a különbség.
Egy olyan országban, ahol a rendszerváltás óta gyakorlatilag bárki megúszhatta a számonkérést, a felelősséget, aki megfelelő kapcsolatokat ápolt az uralkodó elittel. Az elittel amely alatt elsősorban azokat az embereket lehet érteni, akik az előző rendszer idején betonozták be magukat jelenlegi pozícióikba. A morális rothadás, melyben élünk ennek fényében nem, egyáltalán nem csoda. Következmények nélküli ország.
Eddig.
Ma ugyanis egy vezető politikus, az ország első embere önként lemondott posztjáról. Nem a parlament fosztotta meg attól, nem bíróság, s nem külső erő. Ezzel a gesztussal sokkal távolabb mutató dolgot tett annál, mint hogy átmenetileg kifogta a szelet az ellenzék vitorlájából. Ezzel a tettel azt is tudomásunkra hozta, hogy egy világnak immár vége. Elérkeztünk egy határvonalhoz. Ez az ország már nem "az az ország". Ezek után bármelyik jobboldali, kormánypárti elemző, médiafelület, politikus dörgő hangon hirdetheti: mi különbek vagyunk, mint az elődeink.
S igazuk van. Nagyon is. A következmények nélküli ország mától megszűnt létezni, ideje leszámolni a régi rend bűnöseivel, azokkal akik eddig mindent megúszhattak. S újból kezdeni az egészet, egy új, szilárd morális alapokon nyugvó, erkölcsös országot építeni.

1 komment

Címkék: politika kormány parlament rendszerváltás ellenzék schmitt pál

Az Anti Fitness Club megerőszakolta Hernádi Juditot

2010.12.21. 02:31 pimpalini


Fokozva az egyébként is tetőfokára hágó hangulatot, november 7-én az X-faktor színpadán fellépő Anti Fitness Klub tagjai meglepő produkcióval örvendeztették meg a műértő közönséget.
A tinédzser lányok ikonjaként aposztrofált fiatalok Hernádi Judit Sohase mondd című slágerét adták elő.
Alapból már a két előadóművész egy lapon említése is vetekszik a Monthy Python társulat
abszurd humorának legextrémebb terméseivel. Viszont a dal előadásmódja jelentős meglepetést okozott mind a zsűri tagjai, mind a közönség, s valószínűleg a televízió távkapcsolóját ismeretlen helyen felejtő nézők között is. Olyannyira, hogy a "Nemzet Csótánya" szerepéből pár pillanatra kizökkentett Nagy Feró is "elfelejtett" csótánykodni, s elismeréssel kiáltott fel a produkció után. A banda belépője csak azokat lephette meg, akik az utóbbi 10 évet könnyűzenei téren átaludták, vagy mondjuk a Marsról tértek vissza, s emiatt nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy fiatal fiúk szokatlan sminkben és festett körmökkel jelennek meg nyilvános helyen. Ám az emo-tól ilyenkor megszokott sajnálkozás helyett egyfajta életigenlő dühöngésben volt részünk. Olyannyira, hogy a súlyosan, fület bántóan elreszelt és elüvöltött dalt követően a srácok valamiért a hangszereiket is szétverték. Az egy dolog, hogy ezek után Jimmy Hendrix forgott a sírjában, de ha a biztonsági személyzet nem vezeti ki a tömegükhöz képest meglepő ellenállást tanúsító, örjöngő ifjakat, talán még Keresztes Ildikó frizurája, Geszti Péter szemöldöke, s Malek Miklós nadrágja is a maródiak listáját gazdagította volna. Az egész jelenséget nem lehet jobb kifejezéssel leírni: az Anti Fitness Club előadásával megerőszakolta Hernádi Juditot, s a közönséget is.

Szólj hozzá!

Címkék: zene vélemény katasztrófa szórakozás tévé rossz afc x faktor

Remélem, nem csak a húszéveseké a világ

2010.12.03. 15:30 pimpalini

Megígértem már magamnak, hogy nem fogok feleslegesen idegeskedni hétköznapi maflaságok miatt. De elkövettem azt a hibát, hogy bekapcsoltam a televíziót. Rossz időben a nem megfelelő csatornára. Állítólag 2010 az X-faktor éve. Szlogennek nem rossz, sőt, a nézettség alapján elmondható, hogy a műsor marketingje szinte tökéletes. Persze a fanyalgók inkább arról beszélnek, hogy a tévé előtt ülő embernek lényegében teljesen mindegy, nem válogat, az adásszünetet is bámulná este 7 és 10 között. Az igazság minden bizonnyal a két állítás között lelhető fel, de térjünk rá arra, miért is kezdtem el erről a tehetségkutató műsorról írni.

Szóval hosszú ideig elkerültem, de pár héttel ezelőtt sikeresen végignéztem egy műsort, majd a következő hetit is. Az élmény sok szempontból sem okozott csalódást. Elsősorban sajnos azt kaptam, ami miatt nem szeretem ezeket a műsorokat. Továbbra sem értem, miért szükséges jó dalokat rosszul, vagy épp csalódást keltően elénekeltetni nagyreményű, enyhén tehetséges, vagy épp megfelelő hang nélküli előadóművészekkel? Értem én, hogy valami alapján dönteni kell, s a hétről-hétre más (filmslágerek, rockdalok, musical betétek, stb) megmérettetések hívatottak arra, hogy eldöntsék ki is a legjobb. Ám az énekesek hangjának és színpadi mozgásának különböző műfajokban történő vizsgálata, mint rendező elv tökéletesen megbukik a legfőbb kiválasztó erőn, a közönség szavazatain. Ugyanis ha még a szakértő zsűri döntene, azt mondanám, megértem miért kapnak a jelöltek nehéz dalokat, melyekkel helyenként idegesítően elcsúsznak, melyeket az eredeti minőségükhöz képest nyomokban sem tudnak visszaadni. De mivel a - szerintem - botfülű közönség kezében van a végső döntés, a jelöltek akár dalolhatnának a Hupikék törpikékből, Süsü a sárkányból, vagy a világ legszebb gyermekmondókáinak gyűjteményéből is (bizonyították ezen tételt a "riszáló ugri-bugri fiúcskák"). Cseppet sem számítana. Ugyanis a jelenlegi felállás (egy nő, 4? férfi) azt mutatja, hogy itt kérem nem a hang számít. Nem is a színpadi mozgás, de még az a bizonyos X-faktor sem. Ugyanis nem hiszem el, hogy X számú jelöltből a végére csak a fiúk rendelkezzenek azzal a plusszal, ami a sztársághoz szükséges. Nem, a kutya máshol van elásva. Mégpedig a kereskedelmi csatornák által leginkább megfogható közönségnél, a tinilányok és középkorú nők "hordájánál". Akik hajlandóak egy-egy macsósan beállított séró, igéző szempár, kisfiús arc miatt sms-ek garmadáját küldeni kedvencükre hétről-hétre, függetlenül aktuális teljesítményétől, a szervezők és a mobiltársaságok legnagyobb örömére. S igen, mi férfiak ezt nem tesszük meg. NEm is értem miért... Tán vannak ennél fontosabb dolgok is ezen a kies sártekén? Emiatt történhetett meg az, hogy egy jelentősebb orgánum nélküli, közepes hangú fiúcska még mindig bent van a legjobbak között fentebb részletezett tulajdonságai okán, míg néhány gyakorlott énekes, klasszisokkal jobb hanggal már távozni kényszerült. Ezért lehet az, hogy az általam először látott műsorban a lányok szinte kivétel nélkül leénekelték a színről a fiúkat, mégis egy hölgynek kellett távoznia. Ráadásul úgy, hogy mellette egy - általam először csak időhúzó közjátéknak tartott - fiúcsapat ugri-bugri műsora simán bennmaradhatott, mert hát a női nézőknek fiúcsapat kell... Már az is kérdéses természetesen, hogy mennyiben összehasonlítható egy csapatmunka, egy kórusmű a szólóműfajjal. De ezt a szavazó közönség könnyen megoldja, neki ilyen "álproblémák" nem számítanak. Ők egyszerűen a kisfiús arcig, az "aranyos" szempárig jutnak, meg talán a frizuráig. Addig és nem tovább...

A kilógó lólábról esett már szó, beszéljünk a többiekről is. Az említett illető idősebb korú kiadásánál valóban felfedezhető egyfajta férfias kisugárzás szemben, mondjuk a két másik jelölttel. S még a hangja is jobb, mint öccsének, bár ez ugye nem túl nagy feladat... Ettől függetlenül az általam látott műsorok alapján nem neki adnám a  győztesnek járó babérkoszorút, mivel nekem semmi extrát nem nyújtott azon kívül, hogy rutinszerűen előadott néhány slágert. A harmadik fiú tehetsége vitán felül álló, ez is repítette a döntőig, ám  azt meg kell jegyezni, hogy a hangjának trenírozásra van szüksége. Tehát ha csupán a fülünkre hallgatunk, s félretesszük a legkisebb szabólegény, vagy a szegény ember legkisebb fia meséket, őt is mellőznünk kell. Ezek után kíváncsian várom, hogy a - szerintem - messze legerősebb és legjobb hanggal bíró hölgyemény meddig húzza a szépfiú mellett, vagy a sokaknak szerénysége,  kimértsége miatt antipatikus, ám "mellékesen" őstehetség a következő párbaját elveszíti-e. Mert ugye ha mindez a hangról szólna, akkor nekik kellene döntőzni. De nem arról szól...

Szólj hozzá!

Címkék: zene dal szórakozás tévé ének

Foci a legmagasabb szinten

2010.11.03. 11:24 pimpalini

Tegnap este - mint minden jóravaló férfiember, így magam is - a Tottenham-Inter focimeccset néztem. Tulajdonképpen elvárások nélkül ültem a képernyő előtt, de meg kell mondjam, ilyet ritkán láthat az ember. Szenzációs mérkőzés volt lüktető irammal, sok helyzettel, elképesztő futómennyiséggel, varázslatos hangulattal. A londoni nézők már a csapatok gyepre érkezésénél fülsiketítő hangorkánban törtek ki, s gyakorlatilag szinte az egész első félidőben ezzel a "fegyverrel"  hajtották előre övéiket. Megmondom őszintén, nem szeretem, nem szerettem a Tottenhamet. Mert szerintem azok közé a csapatok közé tartozik, akiknek egyszerűen nem lehet szurkolni. Ugyanis képesek olyan mérkőzésekre, mikor egy tökutolsó gárdától kapnak ki hazai pályán 1:0-ra, olyantól, aki addig még gólt sem lőtt, s addig 0:10-es gólkülönbséggel szerénykedett a bajnoki tabella hátsó régiójában. Ráadásul mindezt úgy teszik, hogy évente euro/fontmilliókat "herdálnak el" játékosokra, újabb megkérdőjelezhető tudású és értékű "erősítésekre", aminek aztán a végelszámolásnál szinte sosincs látszatja (menetrendszerű 6-10. helyezések). Ám most engem is elkapott az a bizonyos hév, s azt vettem észre, hogy nekik szurkolok...:) A csapaton látszott: eszükbe sem jutott, hogy ezen az estén nem ők nyerhetnek. Önbizalomból játszottak, görcsölés nélkül. Gyakorlatilag 90 percen keresztül hajtották az ellenfelet, volt, mikor két ember támadta a szélen az "olaszok" jobbhátvédjét. Elmondható, hogy ezen az estén akár egy ördögökből álló csapatot is megvertek volna, nem "csupán" Európa papíron legjobb csapatát. Jó volt látni egy ilyen mérkőzést, jó volt látni, hogy egy bizonyos Gareth Bale nevű játékos a 90. perc környékén úgy futotta le a védőjét labdával (klasszikus megkerülős cselt bemutatva), hogy körülbelül 2 méter hátrányból 3 métert vert rá, majd adott egytökéletes gólpasszt a középen érkező centernek.

Bevallom őszintén, Barcelona szurkoló vagyok, és az erőviszonyok alapján spanyol házidöntőre számítottam. De ezek után a döntőbe a Tottenham csapatát szeretném a gránátvörös-kékek mellé.

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény inter tottenham labdarúgás bajnokokligája

Hülyeség határok nélkül

2010.10.15. 13:51 pimpalini

A néphülyítésnek Magyarországon alapból hagyományai voltak és vannak, ám amióta rendszert változtattunk, ragyogó mintákat kaptunk az addig tiltott, "permanens hanyatlással küzdő kapitalista világból" is. A kettő együttese sokszor csempész váratlan derűt a hétköznapi ember életébe, ám legalább olyan gyakran nyitja ki a bicskát a zsebében, s okoz tehetetlen dühöt "már megint hülyének néznek" felkiáltással spékelve.

Tegnap ezen a képzeletbeli pályán - a néphülyítés pályáján - egy igazán dobogóra esélyes "állatorvosi ló" futott. Egy közgazdász - már nem emlékszem honnét szedték össze szegényt, de mindegy is - kijelentette nagy bölcsen, hogy a minap bejelentett nyugdíjpénztári intézkedésekkel "havonta 10000 forintot kivesznek az emberek zsebéből". Döbbenet, áll leesik, majd az ember fia a távirányítót vágja a képernyőhöz, mivel másképp nem tudja - persze így sem - megbüntetni a "szakértőt", az ostoba, manipulatív, demagóg mondatért. Amelyre másnap meglepett emberek fognak úgy reagálni, hogy a kormány eljátssza a fiatalok jövőjét, nyugdíjpénztári és biztosítással foglalkozó értékesítők hada fog pampogni és a kardjába dőlni, hogy lassan már azon sem lehet nyerészkedni, hogy egyik pénztárból visszük a másikba a jónépet némi rábeszélés árán, személyenként 10-14 000 forintért.

De menjünk szépen és lassan (immár lenyugodva) végig eme "bölcs kinyilatkoztatás" velején:

1. A magyánnyugdíjpénztárakba befizetett összeggel nem rendelkezhetem szabadon, csak akkor, ha majd megérem azt a kort, amikorra meggígérték, hogy kifizetik. Vagyis az én zsebemből kivándorolt összeggel így sem és úgy sem rendelkezhetem.

2. Az állami nyugdíjkasszába áttranszportált összegek nem vesznek el, csak ahelyett, hogy valamelyik pénzintézet eljátssza a tőzsdén, most állambácsi fog vele rendelkezni. Tehát megint csak nem buktam havonta 10 000 forintot.

3. Az állam, vagy épp a magánynyugdíjpénztárnak kifizetett járulékokkal én, mint munkavállaló személy szerint nem rendelkezem, csak abban adhatok iránymutatást, hogy a kötelező "adót" hová emeljék le, hol fialtassák. Vagyis megint csak arra a következtetésre kell jutnom, hogy nem emelnek ki semmit sem az én zsebemből ezzel az intézkedéssel, mert ezt már korábban is megtették.

 

Más kérdés természetesen az, hogy ha én akarok, félretehetek magamnak - vállalhatok önkéntes nyugdíjpénztári befizetést is - amivel viszont állambácsi nem tud, de nem is akar sáfárkodni.

Ez az egész arról szól, hogy ha már fizetni kell/érdemes, ne valamilyen igérgető, "játékos" külföldi tulajdonban lévő, a hasznot az országból kilapátoló magáncég szórakozzon a pénzemmel (biztosan mindenki emlékszik a válság idejéből származó mondatra, mely szerint egy év befizetései tűntek al a piacon), hanem inkább az állam, amely ebből talán tudja finanszírozni azt az összeget, amelybe a szüleim nyugdíja kerül.

2 komment

Címkék: politika magyarország nyugdíj állam pénzügy közgazdászok néphülyítés

kalauz európához és környékéhez.._

2010.10.15. 11:47 szorokin

 

 

a térkép a lényeg:

 

  

no comment :DD

 

 

11 komment

A Pétereknek és Páloknak

2010.10.13. 13:05 pimpalini

 

"Péter és Pál (tudjuk) nyárban, összeférnek a naptárban"

Arany János hőseinek elszánt vitája jól jellemzi jelenleg az ország lakosságát. Ugyanis a MAL Zrt. állami kezelés alá vonása (államosítása) legalább annyira megosztja hazánk - pártpreferenciák miatt amúgy is táborokra szakadt - lakosságát, mint a "p" betűs és a "c" betűs kóla közötti különbség, vagy épp a régmúlt ködébe vesző atyafiakat az a bizonyos "fülemile". Ellentétben a régi vita tárgyával - voltaképp a semmivel - itt azért kevésbé bagatell dologról van szó. A Péterek és Pálok révén ugyanis személyes vélemények, izmusok, jelen és múlt, jogi szakvélemények, hisztéria, a korrekt igazságszolgáltatás és a felelősségrevonás igénye, egy ipari katasztrófát követő felelős keresés állnak szemben egymással a modern "csatamezőn". Igazságot tenni nem könnyű a két tábor között, ezért üljünk le egy kicsit ebben a virtuális "tárgyalóteremben", s hallgassuk meg mindkét felet.

Lássuk az "alperest", Pált:
"Tisztelt bíróság! Megrökönyödve állunk az események alakulása, a letartóztatás és az államosítás ténye előtt. Hogyan fordulhat elő 20 évvel a rendszerváltozás után az, hogy az állam kisajátít egy jól menedzselt, profitot termelő céget? Egyesek visszafelé forgatják a történelem kerekét? Mi ez kérem? A szocializmus szelleme? Hogyan fordulhat elő az a mi - többször is megvédett - köztársaságunkban, a mi demokráciánkban, hogy kézzel fogható bizonyíték, megalapozott gyanú nélkül vádolnak állampolgárokat, sőt, cégvezetőket, s elviszi őket a rendőrség? A "régi idők" (de szépek is voltak) koncepciós pereinek időszaka, a diktatúra és önkény kísértete csap le ránk újból? Európában élünk egyáltalán? Az embernek olyan érzése támad, mintha Putyin exelvtárs úr Oroszországa költözött volna pár 100 kilométerrel nyugatabbra. Kérem, a mi demokráciánkban ezek a dolgok nem így működnek. Mi hiszünk az ártatlanság védelmében, abban, hogy mindenki ártatlan egészen addig, amíg független bíróság, ügyészség be nem bizonyítja ennek ellenkezőjét! A mi demokráciánkban, a mi köztársaságunkban egy ilyen ügyet töviről-hegyire ki kell vizsgálni, s csak azt követően kiabálni felelős után, hogy független szakértők hada, hosszú vizsgálatokat követően precíz és közérthető tanulmányban, szakvéleményben tárja fel a hiba, akarom mondani a katasztrófa okait! A lényeg, hogy az igazság kiderüljön, tartson az akár több hónapig, évig is! Addig pedig működjön csak tovább az üzem, kapitalizáljon csak rendesen, nem a haszon miatt, csupán azért, hogy etetni tudjuk annak az 1100 munkásnak a családját, akiknek nélkülünk nem lenne munkája!  De ez kérem, ami itt folyik, nem igazságszolgáltatás! Nem a mi igazságszolgáltatásunk! Nem a mi demokráciánk! Feddhetetlenségünk és becsületességünk teljes tudatában kijelentjük, ártatlanok , felelőtlenek (vagyis nem felelősök, na) vagyunk!"

De hallgassuk meg a "felperest", Pétert is:
"Tisztelt bíróság! Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a konkrét probléma, a gátszakadás ügye olyan tényezők, folyamatok együttesének következményeként jelentkezett, melyek gyökerei az utóbbi 20+X évbe nyúlnak vissza. Természetesen lehet itt arról beszélni, hogy a katasztrófa konkrét, legvégső kiváltó oka mi is volt - a sok csapadék, a megsüllyedt agyagos talaj, a gát anyagának "elfáradása" - de véleményünk szerint ez csupán elvonná a lényeget bizonyos dolgokról. Ugyanis ez a gát, a rablás, spontán privatizáció, a hűtlen kezelés, a törvényi kiskapukat kihasználó, nagy jóindulattal törvényesnek mondható, ám erkölcstelen tulajdonszerzés gátja, előbb-utóbb mindenképpen átszakadt volna. Ugyanis a posztszocialista vadkapitalizmus utóbbi éveiben a tisztelt tulajdonos uraknak semmi más nem számított, csak a profit, a költséghatékonyság. Ennek a pénz utáni hajszának isszuk most meg a levét. Kérdem én: Miért csak most, a gátszakadás után, építenek ki másodlagos védműveket? Eső után köpönyeg? Vagy önhittségről, elbizakodottságról beszélhetünk (" a gát maga az erő definíciója")? A természet a felelős, hogy nem vette tudomásul a modern Bakonyi-fizika alaptételeit?
Másrészről a másik oldal képviselője becsületességről és feddhetetlenségről beszél, elfogultsággal és részrehajlással vádolva a tisztelt bíróságot, egy olyan helyen, egy olyan társaságban, ahol egyesek - köszönhetően jól kiépített, még a diktatúrában gyökerező, kapcsolataiknak - forintokért vehettek meg milliárdos állami tulajdonokat, szinte ajándékba kaptak nagyértékű gépeket, gyárakat, egyéb berendezéseket. Mindezt úgy, hogy közben jelentősen megkárosították a magyar államot. A magyar államot, benne azokkal az emberekkel, akiknek kontójára felvett szocialista hitelekből kiépült nemzeti vagyont nyúlták le, tették zsebre. Egyszerűbben fogalmazva: amikor a mindenkori kormányok a magyar államadósságról beszélnek, s az adófizetők pénzével sáfárkodnak, hozzá kell tenni, hogy az adófizetők pénzéből fizetett államadósság tekintélyes hányada gyakorlatilag Bakonyi, Tolnay és egyéb urak profitjának megfizetése. Annak a pénznek, tartozásnak a kiegyenlítése, melyet ők sohasem fizettek ki a magyar állam irányába, mikor a közös erővel, mindannyiunk által nyögött hitelekből felépített vagyont magánosították, magánosíthatták. Vannak olyanok, akik többet vehettek ki a közösből, mondhatni másoktól, a többségtől, s mindezt legálisan tehették meg - papíron... Mint ahogy a gáttal is minden rendben volt - papíron... Kérem a tisztelt bíróságot, hogy ennek a cinikus, a valósággal nem foglalkozó, csupán "papírmasé" álvalóságot kreáló szemléletnek, a felelősségvállalás teljes hiányának, a következmények nélküli országnak legyen itt és most vége! A posztszocializmusnak legyen vége, kezdjük új alapokról! Tegyünk a "papírország" ellen!"

 

A döntést, az ítéletet az olvasóra bízzuk.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika katasztrófa magyarország államosítás mal vörösiszap

Folytatódik az októberfeszt?

2010.10.11. 21:45 pimpalini

A magyar labdarúgó válogatott pénteken helyenként látványos, közönségszórakoztató játékkal 8:0-ra verte San Marino csapatát. A mérkőzésen bemutatott hajtós futball, eredményes támadójáték (a kapura lövések száma bőven 20 fölött volt) mellett mindenképp kiemelendő a játékosok pozitív hozzáállása. Az első félidő közepén már négy magyar gólnak örülhetett a publikum, ám csapatunk a biztos előny tudatában sem állt vissza, szinte az egész mérkőzésen nyomás alatt tartva az ellenfelet, hajtott a további találatokért. Ráadásul elmondható, hogy "sztárjaink" is alázattal viseltettek az összecsapáshoz, s az önbizalmukkal sem volt probléma. Szalai Ádám mesterhármasa mindenképp kiemelendő (abból az egyik pályázhat az év gólja címre), többek közt azért is, mert a csatár a klubjában mutatott szenzációs formáját mentette át a a nemzeti csapatba. Mellette Rudolf Gergely két gólt, Dzsudzsák Balázs egy gólt és több gólpasszt jegyzett. Koman Vladimir megszokott, már-már elvárt jó teljesítményét koronázta meg találatával, míg Gera Zoltán büntetőből szerzett gólja minden bizonnyal jót tesz önbizalmának, s a következő válogatott fellépéseken már a "régi", eredményesen és hatékonyan játszó "Gerzsont" láthatjuk. Talán a góloknál is fontosabb, a szemmel látható csapategység, gyakorlatilag nyomát sem lehetett látni annak a megosztottságnak, melyre Huszti Szabolcs néhány héttel ezelőtt utalt.

A fenti pozitív momentumokra nagy szüksége lesz csapatunknak, ugyanis holnap Finnország legjobbjaival mérkőzünk meg, ráadásul idegenben. A finn válogatott pedig jóval erősebb, mondhatni más kávéház, mint a pénteki ellenfelünk. Ezen a mérkőzésen már nem a jó játék, a sok gól, vagy épp a szép megmozdulások fognak dominálni. De meg kell mondjam, nem is ez számít. Egyetlen dolog a lényeg: a három pont megszerzése. Ugyanis egy ilyen "főpróba" után, egy önbizalommal fűtött, jó formában lévő játékosokból álló, eredményes támadófutballt is játszani képes csapattól csakis a győzelem lehet az elvárás. Mert a pénteki gála semmit sem ér, ha Finnországban nem szerzünk pontot, de inkább pontokat. S akkor elmondható, hogy a mieink számára, s minden magyar futballbarátnak édesen telt az október. Folytatódott az októberfeszt...

Szólj hozzá!

Címkék: vélemény foci magyarország magyar válogatott eb selejtezők

Az evolóció új lépcsője: az ember formájú fekália

2010.10.10. 21:53 pimpalini

Az "Örülünk, Vincent" blog cenzúrázó, a velük ellentétes véleményen lévőket elhallgattató , demagóg, csúsztató szánalomszamarainak! A cím rátok/rájuk vonatkozik, nem hittem volna, hogy valakinek sikerül kiérdemelnie...:)

A blogon született egy "vörösiszap hype" c. poszt, melyre - mivel ott ugye, elvtárséknál , reagálni nem lehet, csak ha valaki Illésszidó, Orbánfóbiás agyhalott - reakció ez az írás.

 

"Van itt két dolog, ami remekül jellemzi a mai Magyarországot, agymosott, zászlót lobogtató barikádhuszáraival, cinikus, erkölcsi hulladék gyűlölködőivel, a szolidaritás hiányával, a mindent politikai oldal és átpolitizáltság alapján relativizáló, magát okosnak és bölcsnek tekintő és mutató elvtelen érdekembereivel.
(Végülis nincs ezen mit csodálkozni 40 év lerakódott "humusza", majd 20 év "gyomirtózása" után...)

1. A poszt maga ("Vörösiszap hype"). Kicsit óvodás gondolkodás, ám a másik oldalról nézve remek médiamunka. Mert ugyan már, mivel is lehet jó "nézettséget", jelen esetben olvasottságot teremteni, mint némi "lázadással"? Azzal, ha nem állok be a sorba, felállok az asztal közepére, beintek az összes öltönyösnek és egy nagyot fingok az esküvői tortára? Na, erre aztán felfigyelnek majd az emberek. Mert az már kissé "unalmas", hogy mindenhol azt írják, mekkora a katasztrófa, meg milyen rossz is most, stb...

Másrészről ez így nagyon jó hely azoknak az idiótáknak, akik jelenleg is csak egy dolgot - sekélyes életük "legnagyobb" élvezetét gyakorolva - néznek: történjék bármi, "rugdossuk csak meg az általunk gyűlölt politikusokat..." Egyszóval beszéljünk már megint a politikáról, a politikusokról, mélyítsük tovább az árkokat, s gyűlölködjünk egy jó magyarost. Lásd. 2. pont.


A posztolók logikájáról: erről elég mindössze annyi, hogy a kommentekben helyenként védőbeszédként hangoztatott "nem tudjuk mekkora a kár" gyakorlatilag kapásból cáfolja a fő véleményvonalat. Mert ha nem tudjuk mekkora a kár, hogyan lihegi az egész katasztrófát túl a média és a kormány?:)))))

Másrészről ez a katasztrófa nem "csupán" arról szól, hogy meghalt 7 ember. A kifolyt vörösiszap nem túl tréfás dolog, nem lehet csak úgy, slaggal lemosni. Nem tudom hány szakértő van itt, de az orbánozó és illésező agymeneket látva nem hiszem, hogy sok lenne. Talán érdemes lenne utánanézni a vonatkozó amerikai és olasz katasztrófának, arról nem is beszélve, hogy a dolognak még koránt sincs vége (a gát reped tovább).
Szóval bizonyos területeken talajcserét kell majd végrehajtani, a házakat el kell bontani, a dögöket meg kell semmisíteni, stb... S akkor még nem beszéltünk az iszaptározóból kifolyt lúgról, a talajvízről, a felszíni vizekről. Ráadásul mindez egy mészkőhegységben.

Vagyis kedves posztolók: a média csak teszi a kötelességét, mint ahogy azt teszi a kormány is. Tudom, szokatlan ez azok után, hogy sokáig mindent a szőnyeg alá söpörtek az elvtársurak, de ez a normális.

2. A dolgot átpolitizáló, kommentelő agymosottaknak:

Az benneteket minősít, hogy most sem tudjátok félretenni azt, hogy ne élcelődjetek, ne cinizáljatok, ne orbánviktorozzatok. Gyakorlatilag a bányázással, és a többi "hátsó szándék" feltételezésével csak tükörbe néztek, s a magatok rosszindulatát, elvtelenségét, undorító, sekélyes voltát kürtölitek világgá.
Undorodom tőletek, mint ahogy minden normális, jóérzésű ember csak köpne rátok egy jó nagyot. Bár igazából kár a nyálért is...

Ha egy csöppnyi erkölcs és ész szorult volna belétek, elfelednétek a relativizálást (volt már autóbaleset, árvíz is, stb... jellegű "bölcs" gondolatok), meg a szokásos politizálást, s végre pár napig csendben figyelnétek magukat az eseményeket, s nem azt, amit ti elképzeltek valóságnak...

Hja és még valami. Ez nem árvíz nagyokos birkák! Ez egy ipari katasztrófa. Ezt az ember okozta. Az ember a felelős érte! Nem Mari néni, aki adakozott 100 forintot, nem Guszti bá a kolbászsütő, aki azért ment el 8:0-t nézni, hogy ezzel issegítsen a rászorulókon, nem azok, akik most is kinn lapátolnak.
Hanem azok, akik miatt ez az egész dolog megtörténhetett. Akik évekig milliárdokat kereshettek azon, hogy magasról szartak rá minden előírásra, vagy épp "megvették" azt, aki kiment szakmázni és körülnézni."

Szólj hozzá!

Címkék: katasztrófa halál cenzúra cinizmus demagógia szaremberek

_vérnász az avaron (vörösiszap)

2010.10.10. 00:13 szorokin


 

Beszéljenek mindenki helyett (helyettem, helyettünk)

a KÉPEK:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Bakonyi Zoltán. A cég vezetője.:

"Ez a gát maga az erő definíciója"

 

 

(képek forrása: Boston.com)

 

www.boston.com/bigpicture/2010/10/a_flood_of_toxic_sludge.html

 

mandiner.blog.hu/2010/10/09/iszapar_a_segitseg_lehetosegei - itt együtt van az összes út/mód, h h segíthetsz.

---------------------------------------------------------------------------------

[ BLOG.HU-sok ! aki tudja, hogy hogy lehet a képek jobb oldalát is láthatóvá tenni

az SEGÍTSEN !!!!!!!! ]

 

21 komment · 1 trackback

Címkék: magyarország halál pusztulás vörösiszap ipari katasztrófa

Lesz októberfeszt?

2010.10.08. 16:08 pimpalini

A magyar labdarúgó válogatott egy újabb mérföldkőhöz érkezett a "mindössze" 24 éve óhajtott jelentős eredmény - egy világversenyre történő kijutás - felé vezető úton. Nem mondom, hogy reszketve várom a San Marino futballzsonglőrei elleni találkozót, mivel ezen azért a legpesszimistább drukkerek szerint is győznünk kell. Legalábbis itthon...

A lényeg - a 3 pont megszerzése mellett - itt az lenne, hogy ne kelljen a fotelben kínosan feszengve, elemi hibákon zsörtölődve, s az elképzelés nélküli játékon mérgelődve végig szenvednem az összecsapást. Szeretnék végre támadófocit, ötletes, kreatív játékot, pontos passzokat, okos kiugratásokat, rengeteg befejezett akciót, kapura lövéseket és gólokat látni. Úgy érzem, mindez a labdarúgás nevű játékban alapkövetelmény lenne. Kérdem én, ki ellen kellene mindezeket bemutatnunk, ha nem Európa papíron leggyengébb nemzeti tizenegye ellen?

Ráadásul van még egy apropója a ma esti küzdelemnek. Mégpedig a keddi finnek elleni találkozó. Az eddigi eredmények alapján elmondható, hogy Finnországban is esélyesek vagyunk (a finnek eddig két mérkőzésből 0 megszerzett ponttal szerénykednek, s az általunk 2:1-re lemészárolt Moldova legjobbjai ellen is kikaptak). Legalábbis ha bármit is akarunk keresni a továbbiakban továbbjutás kérdésében, nyernünk kell ott is. Mármost mindehhez nagyon jó bemelegítés lenne egy San Marino elleni önbizalomnövelő, kiütéses győzelem, egy látványos, közönségszórakoztató mérkőzés.

Emellett szeretném már azt is látni, hogy - még ha egy vérszegény ellenféllel szemben is - a klubjukban meghatározó, vagy épp jelenleg jó formában játszó focisták végre a nemzeti tizenegyben is maradandót alkotnak: Szalai remélem ezen a mérkőzésen végre eltalálja a kaput is, s nemcsak óvodás módon gurít egyet 7 méterről; Dzsudzsák gyakorlatilag mióta a válogatott közelébe került, adós a jó teljesítménnyel; Gera az utóbbi meccseken alibi megoldásokkal tűnt ki, no meg kapu előtti balfékeskedéssel; Rudolf, aki Taljánföldön készülget, szintén megkoronázhatná eddigi válogatott teljesítményét további gólokkal.

Végül, de nem utolsó sorban az összeállításról és a taktikáról. Mivel Magyarországon mindenki ért a focihoz, én is szakértenék egy cseppet. Meggyőződésem, hogy a kapitány rossz nyomon jár a 4-4-2-es felállással. Én a helyében egy San Marino ellen kockázat nélkül kipróbálnám a VB-n közkedvelt 4-2-3-1-et. Mégpedig a következő formában:

Király - Vanczák, Csizmadia, Juhász, Vermes - Elek, Koman - Rudolf, Gera, Dzsudzsák, Szalai

Természetesen megengedhető elől még annyi változtatás, hogy az eddig halovány Gera helyére Koman kerül, míg Elek mellé Vadócz.

 

4 komment

Heti vers 2.

2010.09.24. 20:26 pimpalini

Őszi szonettem

 

Mókás és munkás évek erdejének

Útjain megfáradt, minap oly büszke

Lábunk nyomait már időtlen, szürke

Ordasok szimatolják. A reménynek,

Bátorságnak rágva virágát, éltnek

Arany ékszereit lopva, a fürge

Napsugár szárnyait szilánkra törve

Alattomban adván helyt rút felhőknek.

Nyikorgó tagjaink rugói kopnak,

Alvó emlék, múlt freskóján színei

Régi dicsőségnek, lassan fakulnak.

Ujjunk félelemtől fagyos, a nyári

Nappal tündöklő erejét, páratlan

Kegyelem-melegét többé nem érzi.

 

10 komment

Címkék: vers élet ősz

Heti vers 1. (itt is)

2010.09.24. 20:23 pimpalini

Szonett2:

Villám gyorsasággal múlnak a percek,

hatalmas, mindent magába temető,

világmozgató, szilaj, ősi erő,

a természet napóráján. Ám henceg,

ki e komor ketyegéstől nem retteg

mondván: létünk búját-baját elfedő,

éltünk nyűgét bús keblére ölelő

szelíd társ, a közelgő Sötét Herceg.

De előttem álló fogyó út porát

félve felvernem felesleges neked,

mint gazda sem önti ki idős borát.

Hisz halált győző ereklyévé veled

átélt ritka, pajzán órák gyöngysorát

az idő teszi mit élek nélküled.

Szólj hozzá!

Torz büszkeség

2010.08.31. 01:37 pimpalini

Magyarország ismét megbukott. Vagyis pontosabban nem maga az ország a 93 030 négyzetkilométerével, hanem annak lakossága. Ugyan nem oly mértékben, mint mondjuk egyes agymosott nyugati országok, de azért az egyes osztályzat még az marad, ami.

A lényegre térve történt ugyanis, hogy az egyik kereskedelmi csatorna - már elfelejtettem melyik, bár nem is fontos - feltette a bölcs kérdést a nézők felé egyik szép és tanulságos riportja kapcsán: "Örülne-e Ön annak, ha a gyermeke híres modell lenne?"

Mielőtt rátérnék a végső eredményre, röviden meg kell jegyeznem, véleményem szerint mennyire beteg az a világ, ahol a televízióban értékként, s olyan teljesítményként értékelik a magamutogatás világában elért sikert - mely nagymértékben születési adottság, s csak másodkézből az egyéni kvalitások eredménye - melyre - a szájába rágott kérdésben is ezt sugallva - oltári büszke lehet a szülő. Hát nagyon beteg. Kurvára elfajzott, értékválsággal küszködő, külsőségekben tobzódó, globális világunk süllyedő Titanic-ján a XIV. Lajos korabeli tükör előtt csokornyakkendőt igazgató, debil hozzáállás. Olyan ez, amit nagyon nehéz, sőt, lehetetlen megszokni. Az ember nehezen kerülheti ki, mondjuk akkor, ha nincs tévéje, jelentősen szelektál az internet böngészésekor, s az újságokat is vigyázva veszi kezébe.

Egyszóval az eredmény 54 % igen lett. Ehhez igazán gratulálok. Magához a műsorhoz is, ámde ezt a fajta szart már megszokhattuk, így nem meglepő, hogy az a hír, hogy egy 15 éves magyar fruska sztár valahol Párizsban, s divatlapok címlapján pózolhat. De a lakosság véleménye azért érdekes, elgondolkodtató.

Persze lehet, hogy bennem van a hiba. Mert én aztán baromira nem örülnék neki. Igen. Én annak örülnék igazán, azt a rézfánfütyülőjét, ha a gyermekemből híres orvos, Nobel-díjas, vagy aközeli tudós, olimpiai bajnok sportoló, tehetséges művész, elismert építész válna! Arra igenis büszke lennék. Még akkor is, ha tudom, hogy ez a mai világban nem eladható és nem hírértékű...

5 komment

Erwin Koeman látnok vagy pusztán csak zseni?

2010.06.16. 12:55 pimpalini

Nos elérkezett a várva várt pillanat, amikor minden magyar szurkolónak és labdarúgás körül mozgolódó embernek, kutyának, macskának, vezetőnek be kell látnia tévedését. Mégpedig a nemzeti csapat szövetségi kapitányával kapcsolatban. Az illetőt ugyanis röpke 9-10 hónappal ezelőtt mindennek elmondták, csak úriembernek nem. Sőt. Azóta már az aláírását is követelik egy bizonyos lemondó nyilatkozat alsó fertályán. A szakembert elküldenék, mert a válogatott elképzelés nélkül játszik barátságos meccseket, mert hazai VB-selejtezőn nem támad, taktikus, biztonsági focit játszik és várja az adódó lehetőséget. Nem hajlandó beleszaladni a késbe. Nem hajlandó látványosan meghalni a színpadon, inkább bűnrossz játékkal, élvezhetetlen focival élne tovább. Csak hát nem volt szerencséje.

A világbajnokságot - melyre riválisunk, Portugália csapata három 0:0-t és egy rakatnyi 1:0-t meccselve jutott ki, mely képes volt a Zöld-foki szigetek válogatottjával is gól nélküli döntetlenre - elnézve, a színvonalat, a játékot vizslatva ki kell jelentenünk: Erwin Koeman látnok. Látnok, mert előre látta, hogy a 2010-es év a sok futásé, a biztonsági játéké, a bunkerépítésé, az agyontaktikázásé, a kivárásé és a németeké (eddig). Látnok, mert előre látta, hogy a világranglistán jelenleg harmadik helyen álló Portugáliával szemben - mely az utóbbi hét mérkőzésén összesen kapott egy gólt - csak nézhetetlen játékkal, antifutballal van némi esélyünk. S igen, látta azt is, hogy mindezt bárki megtanulhatja (még Észak-Koreai félamatőrök is). A világ röpke egy hét alatt megmutatta igazát. Mert minden olyan eset, amely miatt nálunk kritikákat kapott és kap, a világ "legjobb" 32 csapatánál elfogadott és alkalmazott taktikai elem.

Mert Nigéria csapata képes volt 55 percig semmit sem csinálni, ölni a játékot, s foggal-körömmel védekezni Argentína ellen - hátrányban. Még csak előre sem akartak menni (mint mi Portugália ellen). S a végén majdnem igazuk lett...

Mert Dél-Afrika képes volt hazai pályán kontrákra beállni, s egész meccsen tolódni, szerelni, sokat futni és labdát nyomozni. Várni a lehetőségre. Mindezt 80 000 vuvuzelától félig süket, önkívületben ugráló szurkolója előtt.

Mert Szlovénia játék nélkül - mindössze három kapura tartó lövéssel - meccset tudott nyerni.

Mert az előkészületi meccsen 4:1-re elgázolt Ghána szerbeket vert a csoport nyitómeccsén.

Mert Új-Zélandnak elég volt 1,5 perc és egy akció ahhoz, hogy pontot szerezzen a szláv körökben rettegett Szlovákia taktikaművészeitől.

Mert Észak-Korea robotharcosai képesek voltak fegyelmezett, ám unalmas védekező játékkal mindössze egy góllal kikapni a braziloktól.

Mert ha Elefántcsontpart és Portugália 80 percen keresztül semmit sem csinál egymással, maximum esetleges történések következtében jutnak el egymás kapujáig, akkor nekünk ugyan mi a jó büdös francért kellene cifrázni a játékot? Milyen okból kifolyólag kellene látványosan fociznunk ha nálunk sokkal erősebb, technikásabb válogatottak sem vállalják már be mindezt? Emlékezhetünk mi minden 15 percben a régi cselekre, hatalmas gólokra, csak éppen az ázsiai csapatok sok-sok 1:0-ra bezakatolt mérkőzéssel, játékosonként 12-16 km futással és fegyelmezett csapatjátékkal ruccannak ki a világbajnokságra.

Sajnos be kell látni, hogy a legnépszerűbb sport berkein belül eluralkodott a célfutball. Ami a klubokon keresztül még nem volt látható, a VB eddigi - majdnem - egy hete alapján nyilvánvalóvá vált.

S igen, Erwin Koeman zseni, mert ezt próbálta a magyar fejekbe és lábakba verni...

Szólj hozzá!

Címkék: magyar válogatott világbajnokság erwin koeman

Horror a zöld gyepen

2010.06.14. 14:35 pimpalini

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem eddig csalódás ez a világbajnokság. Az egy dolog, hogy kevés a gól, bár összességében ez a foci sava-borsa, végső soron gólok nélkül is lehet jó egy mérkőzés. Ám amit eddig akarat, hozzáállás, szép megmozdulások,  helyzetek, kidolgozott akciók, egyszóval JÁTÉK szintjén láthatott a publikum, egyenlő a katasztrófával. A szánalmas szenvedéssel, vergődéssel. Összességében az eddig látott 8 találkozóból jó ha 6 félidőnyi játék volt normális, élvezhető.

Nem hinném, hogy velem van a baj, vagy az elvárásaimmal. Ugyanis a felkészülési időszakban nem volt olyan nap, mikor a kapusok közül ne sírt volna valaki a labda kiszámíthatatlansága okán. Vagyis nem volt túl merész azt feltételezni ezek után, hogy gólszüret lesz. Hát nem lett. Mert a csapatok többsége megoldotta a problémát: nem lőtt kapura.  A 8 mérkőzésen összeszenvedett 13 gól, de a német találkozót leszámítva hét meccsen kilenc találat nagyon kevés. Más világversenyeken medicinlabdával is többet összehoztak volna. Mi lehet ennek az oka? Az ostoba, esetleges, helyenként gyáva, vérszegény, agyontaktikázott, kockázatvállalástól mentes, labdarúgásnak nehezen nevezhető játék.

Kezdjük az elején:

Dél-Afrika-Mexikó:

Mexikó részéről iszonyúan lassú, körülményes, sokpasszos játék, mely meglepő módon nem ismeri a keresztlabda, a hosszú átadások fogalmát (a találkozón körülbelül 3 keresztlabda volt felfedezhető, de mindhárom esetben átpattant a fogadó fél feje felett). Rém rossz passzjáték az egyik, bunkerfoci és kontrajáték a másik oldalon. Dél-Afrikát még megértem, mert nem képes másra. Dehát Mexikó? Nagy csalódás. S kérdem én: miért nem lehet többet kapura lőni?

Uruguay-Franciaország:

Az előre kijelenthető volt, hogy a francia nemzeti tizenegy - Zidane nélkül -  nem fog minket maradandó élményben részesíteni. Sem gólfesztiválban, sem jó mérkőzésben nem lesz részünk. Azt kaptuk, amire számítottunk. Uruguay-nak pedig jó volt a döntetlen.

Dél-Korea-Görögország:

A görög válogatottra nem lehet megfelelő jelzőt találni. Az elképzelés nélküli játék, vérszegénység nem írják le azt az impotens focit, amit kaptunk tőlük. Ez a csapat a felíveléseken túl nem tudott semmit sem felmutatni. Az ázsiaiak pedig meglepő hatékonysággal fejelték el a labdákat a náluk magasabb európaiak elől. A mérkőzés helyenként élvezetes volt, de ez egyedül és kizárólag néhány dél-korea-i játékosnak köszönhető.

Argentína-Nigéria:

A jó kezdés után meglepően visszaesett a meccs. Az elején gólfesztiválra lehetett számítani, s igazából senki sem gondolta volna azt a szentségtörést, hogy egy hatodik percben szerzett találat dönti el a találkozót. Az összességében egy félidőnyi jó játék mellett mindkét csapatot éles kritika illeti. Nigéria egyszerűen borzalmasan játszott az első félidőben. Ha a Magyarország-Portugália mérkőzés után sok szurkoló a támadások hiányát kérte számon Erwin Koeman-tól, hát itt Nigéria játékgyilkosaira ugyanez vonatkozik. Annak ellenére, hogy 6 perc után hátrányba kerültek, körülbelül 50 percig semmit, de tényleg semmit sem tettek az eredmény megváltoztatásáért. Egy jó erőkből álló, a játékot színezni képes afrikai csapat mögé vétek egy mindent agyontaktikázó svéd horrorművest állítani. Emellett Argentína is összességében csalódást okozott. Mert az egy dolog, hogy ilyen helyzetkihasználással egy komolyabb gárda ellen csúfos vereségbe szaladnak bele, de az ész nélküli, körülményes, sokpasszos játék siralmas volt. A labdarúgás művészeitől elvárható lett volna, hogy gyakrabban használják ki a széleket, s ne álljanak be négyen-öten középre és a nyolc-tíz összezáró ellenfél között próbálják átpasszírozni a Jabulani-t. Továbbá nem túl célszerű és szimpatikus hozzáállás 1:0-ás vezetésnél a 65. perctől időt húzni...
 

USA-Anglia:

S igen kérem. Az ötödik találkozóig kellett várni az egyetlen, elejétől a végéig, élvezetes fociélményig. S ezért elsősorban a nyílt küzdelmet, megalkuvás nélküli győzni akarást mindig felmutató amerikai csapaté a maximális tisztelet. Akik - ha morzsányi szerencséjük van - a második félidőben megnyerhették volna a meccset. Mindkét csapat tiszteletet érdemel, hisz el is alibizhette volna a mérkőzést. Anglia oldalán valahogy ez a különbség egy mindig győzni akaró Capello és egy alibiművész Ericsson között.

Algéria-Szlovénia:

Szinte szóra sem érdemes, gyászos előadás a zöld gyepen két gyenge csapattól. Elhiszem, hogy a biztonsági játék jó csatárok híján elengedhetetlen, de ki ellen kellene megkísérelni pontot szerezni, ha nem a legkönnyebben megszorítható, hasonló tudású ellenféllel szemben? Ettől függetlenül Szlovéniának szerencsével - a ám a játék képe alapján érdemtelenül - sikerült a 3 pontot begyűjteni.

Szerbia-Ghána:

Ha valaki lekéste az első félidőt, valószínű, hogy viccnek gondolhatta a riporter azon megjegyzését (úgy a 70. perc körül), hogy a második félidő sokkal jobb, mint az első.  Mert ez esetben milyen lehetett az első?! Ghána csapatának is inkább megy a kontrajáték, mint a támadások építése. Ráadásul igazi csatáruk sincs. A szerb "csatárzsenik" persze még annyit sem nyújtottak, mint ghánai kollégáik. A számomra borítékolható 0:0-ás végeredményt a szerb amatőrködés, fegyelmezetlenség, mindenáron való - durvulástól sem mentes - győzni akarás, egyszóval a szerb mentalitás rajzolta át. Az persze jó kérdés, hogy az agyonsztárolt szerb játékosok miért csak emberhátrányban kezdtek el focizni, miért nem szűkítették a területet (olyan magyarosan széthúzták a mezőnyt kaputól kapuig), miért játszottak elképzelés nélkül a meccs nagy részében? Nem lesz kár értük, ha kiesnek. Pontosabban értük sem...
 

Németország-Ausztrália:

2006 óta már meg sem lepődik az ember azon a tényen, hogy a németek mutatják az igazi, élvezhető futballt. Élvezetes, hajtós meccseket vetítenek a képernyőre, s nem utolsó sorban gólokban- és helyzetekben gazdag találkozókat. Tegnap is könnyedén zilálták szét a korábban masszívnak tartott ausztrál védelmet, a helyzetek száma, kapuralövések aránya önmagáért beszél. Pontos és látványos passzjátékot, gyors és hatékony támadásépítést, taktikus, eredményes szélsőjátékot láthatott a publikum.

Őszintén remélem, a többi találkozó is a napjaink német hagyományait követi majd.

Szólj hozzá!

Nekünk mindig Mohács kell?!

2010.06.09. 16:10 pimpalini

Mi magyarok valahogy úgy szocializálódtunk, úgy szocializáltak minket, hogy nem tudunk az arany középúton megmaradni. Egyszerűen nem tudjuk, nem akarjuk eltalálni a ló, a nyereg közepét, esetenként az egyik oldalra, máskor meg a túloldalra lódulunk át büszkeségtől dagadó mellel, netán nagy haragunkban. A magyar futball egy érdekes képződmény. Mondhatnám állatorvosi ló. Ugyanis ez a magyaros temperamentum, fehér-fekete látásmód ragyogóan leképezhető rajta. Mint ahogy bizonyos társadalmi viszonyok, folyamatok, mentális, morális állapotok szintén.

A magyar labdarúgó válogatott két felkészülési mérkőzésén 9 gólt kapott, s egyet rúgott. Maguk a számok önmagukért beszélnek. Érthető, hogy ezek után nem sokan repesnek örömükben. Még azok közül sem, akiknek nem szívügyük a foci. Teljes mértékben érthető az a felháborodás, mely csillagászati fizetéseket, kapitányi felelősséget, s ezzel szemben mutatott gyér teljesítményt említ. Természetesen Erwin Koeman nem a legjobb szakemberek egyike. Minden bizonnyal vannak jobb referenciákkal rendelkező edzők is. S ha kicsit körülnéz a magyar foci sorsáért aggódó futballbarát, láthatja, hogy a jelenlegi magyar szövetségi kapitány eddig nem ért el egetrengető eredményeket a kispadon. Látatlanban talán az szólhatott mellette, hogy a holland edzőiskola emlőin nevelkedve komolyabb tudás birtokosa, mint magyar kollégái (vagy nem kis rosszindulattal élve megfelelően drága bizonyos pénzügyi tranzakciók magyaros végrehajtásához). De ez már a múlt, a kapitány kinevezéséért felelős futballvezető február óta nincs a székében. S igazából valahol itt kezdődik a lényeg. A lényeg, amely választ adhat arra nézve, miért is tart ott a magyar foci, ahol. Továbbá a fentiek nyomán feltehető a kérdés, hogy egy ilyen közegben egyáltalán számít-e a fenti két eredmény?

Mert a vereségek apropóján hirtelen túl sok ember háborodott fel, túl sok helyen, túlzott mértékben. Olyan magyarosan. Köztük sok olyan is, aki körülbelül 10 hónapja még éltette a kapitányt, a csapatot, s az akkori MLSZ-vezetést, mely kiállt a válogatottért holmi Madonna-koncerttel szemben. Mármost köztük sok olyan újságíró, edző, futball körüli szakember, a fociból megélő semmittevő is akadt, akinek a kapitányi tevékenység, a csapat ereje, mutatott játéka akkor épp megfelelő volt. Kérdem én: ezek szerint nem egész egy év alatt ennyit változott volna a válogatott? Vagy éppen ezen emberek ítélete, szaktudása akkor nem állt a helyzet magaslatán? Vagy mostanra  ment el a józan eszük?

Nem hinném. Magyarország kampányország. Nálunk mindig lelkesedni kell valamiért, vagy éppen pocskondiázni, temetni kell valamit. Középút nincs. S az emberek csak sodródnak az árral, mert az könnyebb, bizonyos helyeken még kifizetődő is. Mert mi is lenne a középút? Az objektivitással kikövezett, érzelemmentes, a vakhittől elrugaszkodó tényszerű erőforrás számbavétel és helyzetértékelés. Amely néhány "borsószemnyi" tényezőt azért észrevesz.

Mert:

 - Az a Hollandia, melytől egy hatost kapott csapatunk, klasszisokkal jobb játékosokat vonultat fel, mint Magyarország.

 - Az a Hollandia, amely bizonyos személyek szerint megalázta nemzeti tizenegyünket, éppen egy világbajnokságra készül - ennek megfelelő erő/edzettségi állapotban van - míg magyar kollégái három hete körülbelül háromszor edzettek egy embert próbáló szezon után.

- Az a Hollandia, amely a hangulatkeltők szerint kapitányt buktatott, csak úgy 4:1-re tönkreverte előkészületi mérkőzésen a szintén világbajnoki résztvevő Ghánát (kedves Olvasó: most őszintén... a matematika nyelvén van két gól Ghána és Magyarország felnőtt csapata között?).

 - A Hollandiával egy szinten emlegetett Spanyolország 6:0-ra alázta meg a Magyaországnál magasabb szinten jegyzett lengyel nemzeti csapatot. Ez alapján tisztelt károgók, a lengyel focit is temetni kell?

 - Az a Németország, mely sima 3:0-ás győzelmet aratott válogatottunk felett, háború utáni története során összesen fele annyi szövetségi kapitányt fogyasztott el, mint kishazánk az utóbbi 20 évben. Mint tudjuk csapatépítésre nem elég 6 hónap.

 - Az a Szövetség, amely "vágóhídra" küldte csapatunkat, még csak normális edzőtábort sem szervezett?

 - Bizonyos szakemberek szerint magyar játékost "ilyenkor május végén, június elején nem lehet ilyesminek kitenni"? Ezek szerint a magyar játékosok hozzáállása helyes, csak az egész világ bugyuta, hogy ilyenkor meccselnek?

 -  Hogyan fordulhat elő az, hogy német mérkőzés "hihetetlen irama" következtében többen már a félidőben fáradtságra panaszkodtak?

 - Milyen közeg az, amely úgy akar már 10 éve világversenyt rendezni, hogy infrastruktúrában semmi, de semmi előrelépést nem képes felmutatni? Vajon komolyan vehető az ilyesmi?

 - Milyen lehet annak a kapitánynak a tekintélye, kinek játékosa csakúgy sértődöttségében elrohan, otthagyja a csapatot, s mindezt különösebb retorzió nélkül teheti, mivel a közvélemény és a szakma egy része kiáll mellette (kérdem én: ha munkahelyen csakúgy sértődöttségemben hazajövök, mert nem akarok az acélöntödében dolgozni, hanem inkább a hengerműben, tárt karokkal fognak visszavárni?)?

 - Milyen közeg az, amely gyakorlatilag "megbünteti" azt a fiatal labdarúgót, akinek eljárt a szája egy edzőbuktató utánpótlásmeccsen tapasztalt bundával kapcsolatban, míg a vétkeseket még csak elő sem veszi? Ezek után felnőtt válogatott szinten nem képzelhető el, hogy némely játékos - nem bundáról beszélek - a hétvégi bajnoki, vagy a tegnapi sörözés miatt nem teszi oda magát 100 %-ban? Mert ha ez nem elvárás már 18-19 évesen sem, majd pont a felnőtt labdarúgó nem fogja kihasználni a kiskapukat.

 - Milyen közeg az, amely mindenféle rendszer, logika nélkül kezeli a magyar utánpótlást, hosszútávú stratégia nélkül, össze-vissza váltogatva az edzőket, karriereket mesterségesen megtámogatva, míg bizonyos sikerembereket elnyomva? Gyakorlatilag nálunk sikerek után is meg lehet bukni, míg persze komoly eredmények nélkül lehet győztes típusú csapatokat kapni.

 - Milyen közeg az, amely a régi sikereink alapján próbál komoly elvárásokat kreálni, elérhetetlen célokat kitűzni, majd később súlyosan megsértődni, mert a célok nem jöttek össze?

 - Milyen közeg az, amely évekig azon élcelődik, hogy a nemzeti tizenegy csak barátságos mérkőzéseken ér el semmitmondó sikereket, tétmeccseken pedig Málta szintű válogatottak ellen ég, majd amikor az ellenkezője történik, duzzogó gyermekként ordibál?

Ugyanis ha már a számoknál tartunk, Erwin Koeman - Nemzeti Sport által idézett - 42 %-os teljesítményénél mindenképp meg kell jegyzenünk azt az "apróságot", hogy ha a tétmeccseket nézzük, a mérleg 5 győzelem, 1 döntetlen 4 vereség, ráadásul utóbbi 4 Svédország és Portugália ellen, mely csapatokat magasabban jegyeznek nálunk. Vagyis az a bizonyos 42 % a tét nélküli, semmit sem jelentő barátságos mérkőzések nyomán alakult ki, Izrael, Németország, Hollandia, Románia ellen.

Egyszóval kissé álságos és érthetetlen a fentebb idézett jellemzőkkel bíró közeg hatalmas, Mohácsot, Irapuato-t emlegető felháborodása egy (két) semmire sem jó, semmit sem jelentő barátságos mérkőzés után. Mert senki sem fog erre emlékezni ősszel, amikor majd tétmeccsen esetleg pontot rabolunk, vagy éppen minimális vereséget szenvedünk Hollandia legjobbjaitól. Mert nem a főpróbának kell sikerülnie, hanem az előadásnak. Ettől még Erwin Koeman nem biztos, hogy jó választás. De kedves futballszurkolók, és futballból élők! Ha már a kapitánynak mennie kell, ne emiatt a két mérkőzés miatt rúgják ki! Ne ez alapján ítéljék meg a teljesítményét! Ha már leváltjuk, könyörgöm, a következő kapitányt legalább 4 évre, vagy még hosszabb időszakra alkalmazzuk, mert mint a múlt már megmutatta, a gyakori váltás nem hoz - nem hozhat - eredményt. S komolyabb helyeken nem az első súlyosabb vereségig neveznek ki kapitányokat...

 

9 komment · 1 trackback

Csillaghullás és fekete macska

2010.05.15. 20:33 pimpalini

Nehéz lenne kihagyni azt az elhamarkodott örömködést, mely az embert akkor fogja el, mikor egy köztudottan sportszerűtlen - futballnyelven szólva "favágó" - "labdarúgót" sokadik szabálytalansága után kiállít a bíró, s a szövetség is 15 meccses eltiltást varr a nyakába. Vagy kicsit máshogy fogalmazva, ellentétben a korábbi gyakorlattal, a szabályokat megszegő és sérülést okozó "labdarúgóra büntetés", hosszú időre szóló eltiltás vár. Tehát örülhetünk, mert korábban sajnos sok szabályszegő labdarúgó maradhatott a pályán, a szabályok sokakra nem vonatkoztak. 

Az elhamarkodott öröm jelen esetben jogos, ugyanis legújabb hibázó hősünk esetén a szponzorok már visszaléptek, a klub pedig szankciókat foganatosít. Akkor viszont örömünk miért is elhamarkodott? Mert jelen állás szerint a szövetség még nem lépett fel, az ügy még a tárgyalás előtt áll, a jogos eltiltás még bizonytalan.  Hétköznapi ember számára azonban ez is hírértékű, sőt, valamit visszaad abból az atyai hitből, mellyel az átlag honpolgár felnőtt élete tapasztalatait mérlegre állítva a leszármazottait igyekszik inteni a rossztól, óvni a hibáktól, s lebeszélni a meggondolatlan cselekedetekről. Mert ugye a társadalom a baklövéseket keményen szankcionálja. Olyan ember nem lehet a társadalom hasznos, megbecsült tagja, nem állhat őszintén, példaképként a gyermekei elé, aki több súlyos hibát is elkövet.

S András pedig hibázott. Többször is. Nem tudhatjuk, hogy az ittas vezetés mennyire volt rendszeresítve nála, könnyen előfordulhat, hogy az ilyen kalandokat korábban megúszta (egy ismert kivétellel). Ám most elég volt egy rossz mozdulat, s a "kocsmai cimborák előtt mesélhető vagány hőstettből" baleset, majdnem tragédia lett.  A történet megítélésén pedig paraszthajszálnyit rontottak azok a tények, melyek szerint Andrásunk vezetés előtt  drogot is fogyasztott, valamint barátnője segítségével megpróbálta kozmetikázni a nyilvánvaló eseményeket. Tehát az eset egyértelműnek látszik, András súlyos következményekre számíthat.

Mégis, valahogy az egész ügy olyan fura érzéseket kelt az emberben, mint amilyet a Mátrix c. alkotás szereplőire gyakorolt egy bizonyos fekete négylábú.  Mert több, mint 10 éve - egész pontosan 1998 decemberében - történt már egy hasonló, ám következményeiben sokkal tragikusabb, eset egy bizonyos császár előddel (engedtessék meg a szerzőnek a csupa kisbetű egy olyan egyeddel szemben, akit nem számít az emberi fajhoz tartozónak).

A két történés körülményei meglepő párhuzamot mutatnak:

- ittas vezetés,

- feltételezhető (98-ban bizonyítást nyert) gyorshajtás,

- tiltott szer a vérben (drogfogyasztás),

- az ügy kozmetikázására tett kísérlet,

- súlyos sérülést (98-ban halált) maga után vonó közlekedési baleset okozása,

- ...

Itt és most a párhuzamok felsorolása nyitottá válik. Minden jóérzésű ember kivánhatja, hogy a felsorolás ne folytatódjon. Vagyis ne kelljen leírni azt, hogy a mások - közemberek - számára egyértelműsített törvények diktálta szankciókat S. András is megússza. Megússza, mégpedig hasonlóan a fentebb említett, a tehetségét(?) a diktatúrában "Nagyemberkedő" felmenői kapcsolatain keresztül megvásároló, erkölcsi szemetesládához, aki még biztosítási csalást is elkövetett, hogy az autójában esett kára is mérsékeltebb legyen. Számára még abban a pillanatban, amikor lelkének, lelkiismeretének egy másik ember halálán kellett volna háborognia, még akkor is a pénz számított. Nem is beszélve arról a pofátlan, aljas, lenéző hozzáállásról, nyílt, szánalmas hazudozásról, mellyel "BMW-s gyilkosunk" ártatlanságát próbálta bizonyítani. Ráadásul visszaesőként, egy olyan baleset után, melyet az év januárjában okozott (egy gyalogos elcsapása egy kijelölt gyalogátkelőhelyen).

S. András már abból a szempontból különb - nyugodtan elmondható: ember - hogy a kamerák előtt elismerte hibáját és bocsánatot kért áldozataitól. Az erkölcsi szempontból egy puhatestű szintjén álló lemezlovas viszont a januári zebrás gázolásnál az áldozatát ittassággal vádolta, s mindenkinek a képébe hazudta, hogy nem ő vezetett. Majd addigi szokásain mit sem változtatva, dölyfösségétől elvakultan még az évben megölt egy embert. Mindkét esetet megúszta. 

Reméljük, hogy 1998 decembere(!) után, 2010 tavaszán, néhány héttel a választásokat követően nem lehet ismét fából vaskarika, nem lesz súlyos közlekedési baleset okozásából közlekedési balesetben való részvétel.

Mert mint oly sokszor hallottuk: április közepe után beköszöntött a rend és a törvényesség korszaka. Ettől kezdve Magyarország megszűnik következmények nélküli országnak lenni.

Vagy S. Andrásnak is előkerülnek olyan rokonai, akik a bűn pancsolt cefréjéből  az ártatlanság tokaji aszúját kreálják?

2 komment

Címkék: vélemény politika bulvár császár előd stohl andrás

Parodizáljunk szépségversenyt

2010.05.14. 01:01 pimpalini

Az ember néha hajlamos az önpusztításra. Alkalmanként úgy érzi, hogy mindenféle különösebb ok nélkül, figyelmen kívül hagyva a logikát, vagy az önmagának felállított szabályokat, ártania kell önmagának. S mint afféle tengeribeteg, klausztrofóbiára hajlamos utas, elhatározza, hogy kirándulást tesz egy szűk tengerjáróhajóval a viharos óceánon. Valahol jómagam is így tettem, mikor, mondhatni unalomból, s némi - férfiakra általában jellemző - egészséges kiváncsiságtól hajtva, az egyik nagy kereskedelmi csatorna "Királynő" című remekbeszabott műsorával ütöttem el néhány felesleges órát.

 

A szépségverseny, mint műfaj látványos dolog. Nemcsak a fürdőruhás bemutató, hanem úgy általában az egész. Persze a legszebb nő kiválasztása merőben szubjektív dolog hasonlatosan a legfrankóbb autó, a legfinomabb bor, a legjobb film, vagy a legemlékezetesebb zenei akkord megnevezéséhez. Kinek a pap, kinek a papné. Valakinek meg egyik sem, mert az állatokat kedveli. Az persze egy dolog, hogy legnagyobb bánatomra a döntős hölgyek nagyjából mind egyfajta - fotómodell - típust testesítettek meg (persze legalább idomaik nem a "Szilikon-völgyben" formálódtak), így a fürdőruhás bemutatónál a nagyestélyis felvonulás némiképp izgalmasabbnak mutatkozott. De ettől függetlenül arcuk többnyire helyes volt, s az is elmondható, hogy egy dekányi túlsúly sem mutatkozott meg napokig koplaltatott alakjukon. Persze bennem felmerült a kérdés, hogy fentiek miatt inkább jobb lett volna Miss Fotómodell Magyarország-ot keresni, mint szépségkirálynőt.

Igazából maguk a lányok, maga a verseny ténye, s végeredménye még nem ébresztette volna fel bennem a billentyűzetet kaparászó, s az internet erdejében tomboló vadállatot, mert hát voltak már szebbek is, kevésbé csinosabbak is, szóval alapjában kijelenthetjük, látvány terén alsóhangon azt kaptam, amit vártam. De maga a műsor...

Nos mondhatnám, hogy szót sem érdemel, ám ez sajnos nem igaz, mert bizonyos részletek mindenképp kiemelésre érdemesek. Első a műsorvezetés. Lilu hozta a kötelezőt, s a magam részéről - mivel alapvetően a barokkos nőideál áll a legközelebb hozzám - mindig szívesen időztem el szűk ruhába bujtatott idomain egy-egy varázslatosan szép, ám alultáplált fürdőruhareklám után. Hujber Ferenc esete már kicsit más. A műsor első felében még elment a nyáladzó kiskutyaként a lányok bájait verbálisan csodáló kéjenc szerepében, elvégre ezt tulajdonképpen el is várjuk egy olyan rosszfiús alkattól, mint amilyen a színművész volt korábban. De a már napköziben is szakállasnak tűnő poénok, vagy viccesnek szánt szófordulatok az embernek inkább általános iskolás csajozós dumáit juttatta eszébe, mintsem egy szépségverseny felkonferálását, illetve leendő szépségkirálynőkkel - akik sablonos és kiszámítható válaszaikkal egymást múlták felül - készített rövidebb interjúkat.

Persze ez még önmagában fogyasztható lett volna - pestiesen szólva szódával elmegy - de sajnos a rendezés szerint szükség volt a hosszabb-rövidebb szünetek unalmát áthidalni hivatott zenés betétekre is. Már első alkalommal meglehetősen bizarr volt a "Nemzet Főhooligánját" látni Lady Gaga bőrében. De "Pókerarcunk" becsületére legyen mondva, a teljes nevetségessé válás nélkül sikerült rutinból lehoznia a produkciót, még annak ellenére is, hogy néhány gondosan megtervezett pózról egy koravén Gianni Morandi-utánzat juthatott a néző eszébe. Más kérdés, hogy a "tánckar" fetrengése, s jobb sorsa érdemes énekesünk lófrálása szemmel láthatóan mindenféle átgondolt koreográfiát, s komolyabb tervezést nélkülözött. Aztán Feró és BB produkciója már nem okozott különösebb meglepetést, bár talán jogosan tehető fel a kérdés, milyen okból énekeltek pont ők duettet, s miért pont itt. Az utolsó "produkciót" is figyelembe véve kézenfekvőnek tűnik, hogy különböző korok, s zenei stílusok, műfajok férfi sztárjaival kívánta a rendező szinten tartani a hölgynézők figyelmét, de akkor sem túlságosan érthető, miért is kellett szegény srácoknak Lady Gaga és Britney Spears slágereket énekelni. Mert ha a Lady Hooligan szokatlan volt, akkor Britney Spears Toxic-ja Brash Bence, Varga Viktor és "Csizmás Kandúr" (sajnos műveletlenségem okán nem tudom a harmadik fiatalúr nevét, nézzék el ezt nekem) előadásában maga volt a megtestesült borzalom, a 18-as karikát kívánó iszonyat, egyszóval méreg, mely nagyobb dózisban szellemi leépülést von maga után. Elhiszem én, hogy a "Csillag Születik" dobogósainak, felfuttatott sztárocskáinak bizonyos időközönként szerepelnie kell a képernyőn, de ha már olcsóságuk okán ez nem kikerülhető, legalább öltöztessék fel őket normálisan. Azért egy női szépségversenyen mégse az legyen az ember érzése, hogy valójában a "Kék Osztriga Bár" vendége. Mert hát a három szerencsétlen láttán - mintha Pinokkió, Pumukli és Csizmás Kandúr eltévedt volna egy női ruhákkal foglalkozó kínai mosodában - először elfogott a röhögés, mely később sajnos heveny hidegrázásra váltott, mikor már a hangjukra is sikerült odafigyelnem. Ugyanis szegény srácok bárhogyan is próbálták a maguk visszafogott stílusában kiénekelni Britney igen "bonyolult" hajlításait, ez sehogy sem sikerült, mint ahogy az összhangra törekvés is maximum az öltözködésben volt fellelhető.

Egyszóval az este új műfajt láthatott a nagyérdemű: a televíziós szépségverseny paródiáját

 

Végülis ez is valami. Ha már jó alapanyagból jó végterméket nem tudunk nyújtani, legalább adjunk valami újat, valami különösen, érdekesen rosszat.

1 komment · 1 trackback

Vásároljon akciósan csődközeli államot II.

2010.05.07. 14:18 pimpalini

Az éremnek két oldala van. Sokak szerint aki annyira butuska, hogy hallgat egy rosszhírű cég pénzügyi tanácsadójára, megérdemli ha elárverezik a házát. Mert ugyan van aki gátlástalanul megvezet, átver embereket - néha konkrét hazugsággal, de gyakrabban csupán a lehetséges következmények elhallgatásával - de van olyan is, aki a vágyai, hiszékenysége áldozataként önként megy a vágóhídra. A pénzügyi szektor kalandorai pontosan az emberek vágyaira építenek. A könnyelmű hitre, a túlzóan optimista jövőképre, amely alapján a racionális elme realitásokkal, korrekt világlátással, bizalmatlansággal kikövezett templomát szétveri a vágyak kielégítésének ördöge. Mert ki nem akarna jól/jobban élni, főleg akkor, ha ezért kevesebbet, vagy maximum ugyanannyit kell tennie, mint eddig? A cinizmus prófétái feltehetik a kérdést arról, ki a hibás? Aki szart árul, s hazudik, vagy aki jóhiszemű és megveszi? Csak hát kérem a helyzet az, hogy a csomagolásra nem mindig írják rá mi is a termék valójában.

Az okosok szajkózhatják reggelig, hogy a  görögök is valahol vágyaik csapdájába estek, élükön a dilettáns, beszari, korrupt politikusaikkal. Felduzzasztott bürokrácia (10 millió főre egymillió államigazgatásban, közszéfában dolgozó), rekordfiatalon nyugdíjazott munkavállalók (48-53 évesen), 13-14. havi nyugdíj, s közalkalmazotti illetmény. Valljuk be, ez így önmagában még a jóléti Európában is meseszerűen hangzik, nemhogy a határvidéken, a végeken. Ráadásul mindezt az idegenforgalomból, hajókázásból és borkóstoltatásból, buzukipengetésből és kecsketejalvasztásból nehéz finanszírozni. Az életszínvonal napernyője adott volt, hozzá még viharos időkben sem lehetett nyúlni, s most, hogy világgá röpítette az orkán, már nincs visszaút. A görög politikusok már a 2000-es évek elején áruba bocsátották szinte mindenüket újabb, az életszínvonal fenntartását finanszírozó hitelekért. Most mihez nyúlnak majd? Miből fizetik vissza az elképesztően, elképzelhetetlenül magas 110 mrd euro-s kölcsönt?

110 mrd euro. A hülyeség mementója? A stratégiai gondolkodás, a bátorság, a szakértelem, a hazafiság teljes hiányának emlékműve? Lehetséges...

De! Ennél a "kiábrándító ostobaságnál" méretesen nagyobb az aljasság és jól megfontolt haszonelvűség, mely "jó bankárként" lehetővé tette, sőt, támogatta az Akropolisz hajójának adósságcsapdába kormányzását.

2 komment · 1 trackback